rise and shine

Szerintem nekem azért volt olyan nehéz elfogadnom a külsőm gimiben, mert Epres Panni egy évfolyammal felettem járt, ugyanúgy kéttannyelvű osztályba, mint én. Ő már akkor is olyan méltósággal sétálgatott a suli folyosóin, mint egy hercegnő, már akkor is fenséges volt a termete, az alakja, és egyébként a természete is, mert nagyon szerény és kedves lány volt, gondolom, most is az. Emlékszem, én azt akartam, hogy rajtam is úgy álljon a Levis 501, mint rajta, pedig amikor előttem állt a sorban az ebédre várva, nyilvánvalóan látszott, hogy erre semmi esélyem, mivel neki kb ott kezdődtek a lábai, ahol nekem a mellem volt. Meg az én cuccaim a lengyel piacról származtak, meg anyu kezei alól, nem a Levis boltból. 

Aztán valószínűleg ezen a traumán valahogy túltettem magam, meg szerencsére a fiúkkal is szerencsém volt, ami mindenképp jót tesz az ember önbizalmának. Az első komolyabb barátom gimi utolsó évében lett, őt az Őrsön láttam először, a barátnőmre köszönt rá, akivel a kosárlabda kapcsán ismerték egymást. Emlékszem, mondtam Nikinek, hogy ez a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam. Aztán néhány hónap múlva össze is kavarodtunk egy buliban, ő volt az első nagy szerelmem, másfél évig voltunk együtt. Azóta ő már kétszer elvált, két gyereke van két különböző lánytól (ezek megint csak tök más lányok), egyikükkel sincsen már együtt, és néhány éve a Dunakanyarban lakik. 

Elkalandoztam. Ezt csak olyan bevezetőként mesélem ahhoz, hogy szerintem nekem aránylag egészséges önképem van, ismerem a határaimat, van, amit szeretek magamon, van, amit nem annyira, és az öltözködés sokat segít, hogy kicsit kilógjak a sorból, és közben aránylag jól érezzem magam a bőrömben. Én soha nem sportoltam igazán komolyan, a rendszeres mozgás mindössze néhány éve az életem része, és életemben a harmincas éveim legvégén éreztem magam a legjobban, köszönhetően Phoebe-nek, aki elvitt, az edzőlánynak, az edzőteremnek és a súlyzós edzéseknek. Én 38 évesen tudtam meg, milyen az, ha az ember a legjobb formájában van, fu, nagyon jó érzés volt. 

Na hát ehhez képest így 10 hónappal a szülés után nyilván teljesen másképp érzem magam a bőrömben. Tudom, hogy beszéltünk már a ruhaboltok démoni tükreiről, de a múltkor majdnem elsírtam magam a Reserved-ben ruhapróba közben, hogy ha halál komolyan így nézek ki, akkor a következő utam a Reserved után egy burkaboltba vezet. Úgy döntöttem, nincs mire várni, nem halogatom tovább, és másfél év után újra elkezdek mozogni, hogy újra visszaszedjem a teljesen eltűnt izmaimat, állóképességemet, jó közérzetemet. Be is iratkoztam a közeli edzőterembe (lecseréltem a régit, ahova jártam), és tegnap már meg is ejtettem az első edzést - nem tudom elmesélni, milyen jó érzés volt kicsit futni, emelgetni a kisebb súlyokat, meg nyújtani sokat. A terem is nagyon szimpi, ráadásul dél körül, mikor én tudok menni, alig vannak. Holnap pedig egy edzőlánnyal is találkozom, heti 1x megyek hozzá (mellette meg megyek majd egyedül is), és csak 2-3 hónapig kérem a segítségét, míg visszarázódom, és nélküle is magabiztosan tudom majd használni a termet meg a gépeket. Az a tervem, hogy egyszer-egyszer este megyek majd, mikor D ügynök már alszik, régen is szerettem olyankor járni. 

Egyébként már csak a gondolat is teljesen felvillanyoz, hogy újra rendbe szedem a testem egy kicsit és nem fog fájni a derekam. És egy kicsit a kajálásunkat is elkezdtem rendbe szedni.

Ez a vasárnapi ebédünk volt, Barni szüleit hívtuk át: szűzérmék vajon sült spárgával, 

sali citromos-mézes-mustáros-olívaoljaos öntettel. Az apósom azonnal kért hozzá egy kiflit. :D