cry baby

Eladtuk Vácon a házat. Úgy értem, már nem a miénk, átadtuk a kulcsot is. Még utoljára kimentem Apuval: tudtam, hogy a nagynénémnek rengeteg pünkösdi rózsája volt, hatalmas csokrokat szokott szedni nekem mindig, sosem lehetett tőle virág, vagy gyümölcs, télen befőtt , lekvár vagy ivólé nélkül eljönni. Megnéztem a házat üresen, kicsit beszélgettünk a szomszédokkal, szedtem egy óriási halom fehér és rózsaszín pünkösdi rózsát és eljöttünk. Apu vidám volt, ő nagyon örül, hogy ilyen jól sikerült eladni a házat, flottul ment minden és nincsen több gond vele. Annak én is örülök, hogy egy olyan család vette meg, akiknek eszükben sincs ledózerolni, hanem kihozzák majd belőle, amit lehet, és nagyon fogják szeretni. De közben nagyon kellett küzdenem a könnyeimmel, hiszen kicsit a gyerekkorom egy részének, az apai nagyszüleimnek és a nagynénémnek is búcsút mondok ezzel a házzal. 

Barni kérdezte utólag, mikor meséltem neki, hogy ezt miért csinálom? Ha úgy érzem, akkor miért nem sírok? Hiszen el kell gyászolni a dolgokat, és ha sírni kell, akkor sírni kell. Tudom, hogy igaza van, és legszívesebben most is bömbölnék, ahogy ezeket a sorokat írom, de mi nem vagyunk egy érzelgős család - illetve talán ez kicsit megváltozott az utóbbi években. Amikor váltam, rengeteget sírtam anyuéknak, és sokszor ők is sírtak velem, az nagy áttörés volt. És most, hogy megszületett Dani, többször láttam sírni aput, nyilván örömében. Barnival mi is sokszor sírtunk, mikor megszületett, de azóta is többször, egyszerűen elérzékenyülünk, hogy mekkora csodában van részünk. Van róla egy képem, amikor eljött értünk a kórházba, odaadtam neki az apró Danit a hordozóban, hogy hozza, és lefényképeztem őket együtt. Nem látszik jól az arca, mert lefelé néz a babára, de én tudom, hogy zokogott. Nagyon szeretem azt a képet róla. 

Apáról is van egy olyan emlékem, mikor gyerek voltam és olvastam Fekete István Csíjét, annál a résznél tartottam, ahol meghal Csí párja, és nem tudtam olvasni, mert nem láttam a könnyeimtől a betűket. Apa ajánlkozott, hogy majd ő olvassa nekem, de aztán pár perc múlva már ő sem tudta olvasni, mert neki is a könnyeit kellett törölgetnie, Anya meg szakadt a nevetéstől a háttérben, hogy na tessék, apja lánya.