.

Nagyon úgy tűnik, hogy a végét járja a blogom, vagy csak ez egy ilyen időszak, nem is tudom. Sajnálom, mert olyan szép és hosszú történet volt ez, de már eszembe sem jut, hogy írjak. Valamelyik nap egyedül voltam este, abszolút ráértem, annyi minden történt, de egyszerűen nem volt kedvem... Hol kezdjem? Miről meséljek? Úgy érzem, már nincsen helye a napjaimban, az életemben. 

Voltam múltkor moziban Violettel, a Cirkoba mentünk el megnézni a Szupernóvát. Nekem nagyon-nagyon tetszett, gyönyörű film, de nem is ezért mesélem, hanem van benne egy rész, mikor a főszereplő pár együtt vacsorázik-ünnepel a családjával, és mivel az egyikük haldoklik, kicsit búcsú is az egész gyönyörű összejövetel... Nincsen köztük konfliktus, csak nagyon-nagyon sok szeretet. És főleg az maradt meg bennem a film után, hogy semmi más nem számít, csak hogy szépen csináljuk a dolgunkat és szeressük egymást, hogy ott legyünk a családunknak és a barátainknak. Tök mindegy, hogy mit gondolnak mások, vagy hogy mit mutatunk kifelé, és film árnyékában kissé nevetségesnek is tűnik az instán kiszínezett világunk. Jó érzés, hogy csak az organikus környezetünk tudja, hogy mi újság velünk. Kicsit talán Bezzeg betegsége és halála is elindította bennem ezt a folyamatot, de most ez a film nagyon ráerősített. Utána beültünk vacsizni a Babkába Pillával és Annalight-tal, majd elment az áram, és gyertyafénynél kellett romantikázni egész este, nagyon hangulatos volt, meg hát jó érzés volt végre találkozni a lányokkal, annyira ritkán látjuk egymást. Meg nekem ez, moziba menni, beülni ebédelni és vacsizni, sietség nélkül, személyesen beszélgetni, nevetgélni - olyan élmények ezek nekem most, amiknek régen nem éreztem a fontosságát, a jelentőségét.

Amúgy éljük a kis családi életünket, Barnit alig látjuk, ami mindenkinek nagyon nehéz. Közben néhány napra leköltöztünk hozzá Székesfehérvárra, ahol a szállásuk van, és nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, de nagyon jó volt. Daninak tökmindegy, hogy hol vagyunk, pillanatok alatt belakta a kényelmes hotelszobát, ha az apja is ott van, neki egész nap fülig ér és be nem áll a szája, szerintem borzasztóan hiányzik neki. Rengeteget sétáltunk, kipróbáltunk minden kávézót és éttermet, és hát az vicces, mikor a svéd kinézetű gyerekünk ül az etetőszékben, néz és mutogat a konyha irányába, és hangosan kiabál szünet nélkül, hogy HAMM! HAMM! HAMM! Mintegy jelezve, hogy mire várunk már, jöjjön az a sütőtök püré a kacsasülttel. Ráadásul az első nap, egy étterem kertjében, vacsora után megtette az első önálló lépéseit Barnival, mintha megvárta volna őt vele. Azóta mindenütt bandukol, leginkább valamelyikünk kezét fogva, de már egyedül is sokat, csomószor nem is viszünk babakocsit. Egyik reggel pedig, teljesen spontán elkezdtük őt wc-re is szoktatni, és kb egy hét alatt olyan 80%-os sikernél vagyunk, már csak kizárólag pisit, és azt is keveset találunk a pelusában. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni, és azt sem, hogy számomra ekkora öröm lesz - most már nem akkora újdonság, de az első napokban, ha eszembe jutott, azonnal fülig ért a szám. 

Egyébként meg annyi minden van... de most ennyi.