good day, sunshine

Múlt héten úgy volt, hogy csütörtökön és pénteken Barni szüleinél lesz Dani. Nekem nagyon be kellett volna mennem a suliba aláírni a szerződésemet (a határozott idejűt újra és újra, ugye), meg egy csomó elintéznivalóm lett volna Budapesten, ezer éve nem jártam bent. A vidéki élet szépségei, haha. De épp csütörtök reggelre a nagymama lebetegedett, így végül mindent lemondtam vagy áttettem erre a hétre, és itthon maradtunk. Mikor tegnap megbeszéltük, hogy már jól van, csak egy kicsi náthája maradt, madarat lehetett volna fogatni velem, hogy lesz egy napom, vagy másfél, mikor azt csinálok, amit akarok. Megint nagyon furán jött ki, mert Barni ma későig dolgozik, utána a srácokkal találkozik egy vacsira, majd megint hajnalban megy dolgozni (ma fél 4-kor kelt), így ma Danival együtt ő is a szüleinél alszik, hogy ne kelljen annyira korán kelnie, úgyhogy ma egyedül alszom itthon. 

Bementem a suliba, vártam, meg kicsit izgultam is: 2020 áprilisa óta nem jártam bent, ami miatt volt egy kis bűntudatom, meg hát amiatt is, hogy pont a legnehezebb időszakban léptem le babázni, nem szándékosan, de hát akkor is. Aztán nem mentem be a vírushelyzet miatt, később meg egyszerűen teljesen másban voltam.  Követtem az eseményeket, meg szurkoltam nekik, de közben annyira kívülállónak éreztem magam, eszembe sem jutott.

De ma annyira jó volt ott lenni! Ennek a sulinak az a mottója, hogy olyan, mint egy iskola, csak jobb, és tényleg. Csak egy-két embernek szóltam, hogy jövök, a többieknek meglepetés voltam, és annyira örültek nekem, meg hát én is nekik, szuperkedves és jófej mindenki. 

Az utóbbi időben elkezdtek jelentkezni a régi magántanítványaim, akik megtudták, hogy újra Vácon élek, de én még nem látom magam dolgozni. Úgy vagyok vele, hogy ha van két szabad órám, akkor elmegyek mozogni, vagy találkozom valakivel, nem tanítok. Tudom, hogy ha elkezdek órákat vállani, akkor egyre több lesz, és szépen lassan visszacsúszom a dolgozós tudatállapotba, amiben lesz még részem épp eleget. Szeretném még kiélvezni ezt a lebegős tudatállapotot egy kicsit, amikor tényleg az a legnagyobb problémám, hogy mit együnk, meg hogy aludtunk (ez nem ilyen gyerekes T/1, mi is benne vagyunk tényleg). De azért ma eszembe jutott, hogy milyen jó (volt), hogy része lehetek (lehettem) ennek a közösségnek, és hogy biztosan jó lesz majd megint.

Utána mászkáltam a városban, ami nagyon-nagyon jólesett. Kb nyár volt, elvittem magam ebédelni, amit mostanában mindig csinálok, ha van egy fél napom a városban, úgy gondolom, megérdemlem. Ma a Vin Vin Citybe ültem be, betömtem egy csomó nyári tekercset mogyorószósszal és kókuszvízzel, meg ittam utána vietnámi kávét, nagyon finom volt minden, és kb feleannyiba kerül, mintha mondjuk a Khan-ban ebédeltem volna.  Közben a Frankelen, a régi lakásunk előtt parkolt az autóm, így hazafelé még benéztem a Frankel-Pagonyba Kisvakond mesekönyveket venni. Annyira jó kedvem volt egész nap, jó érzés volt, hogy minden rendben, a cuki kisfiunkat épp a nagyszülei kényeztetik szét, Barni is mesélte telefonon, hogy jól alakult a napja, sütött a nap, és valahogy bárkivel találkoztam, mindenki mosolygott és kedves volt, és én is odafigyeltem, hogy mindenkihez legyen egy kedves szavam. 

Aztán mikor sétáltam az autóhoz, felhívtam Barni anyukáját, és mesélte, hogy most először pityergett egy kicsit utánam Dani, többször is mondogatta, hogy mama elment, odament a bejárati ajtóhoz és ki kellett nézni vele a folyosóra, aztán meg elterelni a figyelmét. Még sosem csinált ilyet, nála teljesen kimaradt a szeparációs szorongás, simán elmegy bandázni bárkivel akkor is, ha én ott vagyok, és sokszor aludtunk már külön, nem szokott emlegetni. De azért úgy látszik, hiányzom neki. Kicsi babám.

carolyn gavin