tenkjú, avagy egy introvertált kalandjai az új barátokkal

Volt egy lány az egyik ingatlanirodából, aki Pilla nagyon kedves barátnője, és amikor lakást kerestünk, felkarolt minket. Néhányszor találkoztunk csak, aztán ő felmondott, és átadott minket a kolléganőjének,  onnantól pedig ő próbált meg lakást találni nekünk. Ezzel a második lánnyal erős, instant, kölcsönös kémia volt köztünk. Annyira szimpi volt, csomót nevettünk, mikor lakást néztünk, sokat telefonáltunk, abszolút értette, mit szeretnénk, mit nem, tökre örültem, mikor vele néztünk valamit. Támogatta, mikor ejtettük bel-Budát, és elkezdtünk kijjebb nézelődni, vele kezdtük felfedezni Nagykovácsit. Végül nem rajta keresztül találtuk a lakást, amit megvettünk, de én annyira hálás vagyok neki, hogy végigkísért minket a legaktívabb lakáskeresős időszakunkon, és potyára utazott velünk egy csomó helyre, hogy szerettem volna valami gesztust tenni felé. Kapóra jött, mikor beszéltünk, és elmeséltem, hogy találtunk egy lakást, amibe szerelmesek lettünk, majd azt is, hogy megvettük, és mondta, hogy mindenképp kellene még találkoztunk, mert rossz adatlapot hozott egyszer, és azt újra alá kell írni. Na és ma találkoztunk, és meghívtam ebédelni a Franciskába, meg vittem neki virágot. Annyira jó volt! Ráadásul szuperjót beszélgettünk, nem úgy, mint ahogy az ingatlanosával beszélget az ember, és megbeszéltük, hogy találkozunk még, remélem, tényleg így lesz. 

Én abszolút hiszek abban, amit kicsit ez az angolszász boxing day is képvisel, hogy módot kell találni arra, hogy kifejezzük a hálánkat azoknak, akik tesznek értünk és jól végzik a munkájukat. Erre a nagymamám, meg anyu szoktattak rá, akik gyakran küldtek rózsát a kertből (a nagymamámnak voltak a legszebb rózsái a világon), vagy egyéb apróságot a furulyatanárnőmnek vagy a barátnőim anyukáinak. Ha Barni szüleihez megyünk, sosem enged el pár szelet süti, virág, egy zacskó hársfavirág vagy egy-két üveg lekvár nélkül, de volt már, hogy savanyúságot küldött nekik. Én is szoktam apróságokat vinni a kozmetikusomnak, a körmös lánynak, Barni szüleinek (az anyukájának nagyon sokszor viszek virágot), a barátnőimnek. De Barninak is mindig csomagolok valamit,  hogy vigye el, palacsintát, lekvárt, sütit, szörpöt, vagy ami akad itthon, ha látogatóba megy valamelyik barátjához.

Kicsit azt is érzem most ennek a lánynak a kapcsán, hogy van most hely az életemben új embereknek - ez nem mindig volt így. Nem konkrétan a játszóteres anyukákra gondolok, hanem olyan emberekre, akikkel egymásra vagyunk kíváncsiak, és nem az a témánk, hogy a gyerek mit mikor miért csinál. Nagyon elfoglaltak a barátaim, és iszonyúan ritkán találkozunk, vagy csak kölcsönösen nem teszünk érte, nem tudom, de én borzasztóan szomjazom arra, hogy leüljek nekem kedves emberekkel és mindenről beszélgessünk. Tudom azt is, hogy ha az új helyre költözünk, ott is nyitnom kell majd, és most úgy érzem, hogy készen állok rá.