Emlékszem, Anyukám mondta nekem egyszer, amikor gondolom, ebédelni másztam ki épp az ágyból, hogy azt irigyli nagyon a fiataloktól, hogy jól és sokat tudnak aludni. Nem emlékszem pontosan, hogy milyen volt, mielőtt gyerekem lett, de úgy rémlik, hogy általánosságban véve, amikor nem volt épp valami gond, amin lehetett agyalni, kifejezetten jól aludtam. Most meg simán fent vagyok 2-3 órákat hajnalban anélkül, hogy épp a világ összes problémájára próbálnék megoldást találni, nincs semmi különös és mégis ébren forgolódom. Fáj a derekam, nyom valami, kényelmetlen a póz, eltűnt a kispárnám, nem férek el stb. Ha elalszom, biztosan hív Dani, hogy takarjam be, eltűnt a cumija, vagy csak fogjam kicsit a kezét.
Nem segít az sem, hogy most egy 140 cm széles matracon alszunk, és ez egy vicc. Majd ha egyszer újra lesz pénzünk, szeretnénk venni majd egy ágyat, és már ott tartok, hogy a 200 cm széleseket nézegetem, mert ha épp a gyerek is közöttünk fekszik valami miatt, akkor mi kb élünkre állítva egyensúlyozunk az ágy két szélén, úgy férünk csak el. Pedig ő aránylag nyugisan alszik, de 140 cm az nem három emberes szélesség - de nem is kettő. Múlt héten eljutottam oda, hogy annyira leamortizáltnak éreztem magam, hogy volt egy nap, mikor annyira rosszul éreztem magam a bőrömben és úgy fájt a hátam, hogy egyszerűen azt sem tudtam elviselni, ha valaki hozzám szólt.
Barni vette a lapot és másnap reggel elvitte Danit egy fél napra, tudtam nyugodtan készülődni, elmentem tornázni és vettem egy bérletet is. Azóta eljárok két naponta, és lőn csoda, sokkal jobban érzem magam, nem fáj a derekam és energikusabb is vagyok. Egyébként nagyok sok embertől hallom, hogy pokoli rosszul alszanak az utóbbi időben, szóval gondolom, van valami a levegőben. Vagy csak ez a hányinger január.
 |
| Dani és én, ahogy az á table előtt filózunk, hogy vegyünk-e megint mandulás croissant-t, |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése