zagyvaság

Barni sokat dolgozik, és kérte, hogy semmiképp ne hétvégén menjen Dani Anyuékhoz Vácra, hogy tudjon időt tölteni vele ő is, hiszen hétközben alig látja. Viszont mivel a héten alig volt oviban, én eléggé kipurcantam hétvégére, aztán szombatra, vasárnapra jó sok programunk is lett, esténként kb elájultunk mindannyian. Végül vasárnap este feljött Apukám a Nyugatiba, átadtuk neki Danit, hogy most kettőt ott aludjon náluk, zombi üzemmódban hazaautóztunk, bedőltünk az ágyba kb 10-kor és aludtunk reggelig. Mindketten teljesen le vagyunk merülve, én ébredés óta csak bambulok, pedig annyi mindent elterveztem. Legszívesebben elutaznék valahova tíz három napra egyedül, aludnék, jókat ennék, múzeumba járnék és várost néznék, hogy egy kicsit tökéletesen azt csinálhassam, amihez csak kedvem van. De már az is jó lesz, mikor újra oviba megy Dani. 

Mostanában sokszor voltam bent a belvárosban, voltunk az MDF piacon is a Komjádi uszodánál, ahol régen laktunk, és megbeszéltük, hogy mennyire szerettünk ott lakni mindketten. Mondtam Barninak, hogy imádom Nagykovácsit, de néha eszembe jut, hogy sokkal több minden történne velem, több inger érne és könnyebben elindulnék mindenfélét csinálni, ha bent laknánk a városban. 

Aztán vasárnap, mikor kivittük a Nyugatiba Danit, korán értünk oda, Apu vonata még nem ért be, és felsétáltunk még a Westend tetejére kicsit körülnézni, hogy valamivel elüssük az időt. Ahogy mentünk fel hárman a kinti lépcsőn, egy nagy csapat fiatal fiú jött lefelé velünk szemben, 20 év körüliek, és a legelső srác egy pillangókést csattogtatott. Nem mondom, hogy nem szorult össze a gyomrom. Később még láttuk őket, ahogy álltunk ki a parkolóból, épp a leparkolt bérlős rollereket borogatták fel és verekedést imitáltak. Tudom, hogy ezek kis suhancok, és nem vagyok egy félős típus, de sokan voltak, és rászóltam Barnira, hogy ne nézze őket.A múltkor egyébként egyedül voltam, és leszálltam a villamosról, miután felszállt egy komolyabb család, a pasiknál üveg piák, mind hulla részegek, és mindenkibe belekötöttek, kisgyerekes családok menekültek onnan, ahol ők megálltak. Nagyon szeretem Budapestet, de annyira nem bánom mégsem, hogy itt nálunk ilyen nyugi van, jó a városban lenni, de jó hazajönni is, megkönnyebbülés-érzés. Emlékszem, Vácon is ugyanezt éreztem, mikor egy Budapesten töltött fél nap után leszálltam otthon a vonatról. 

Az is eszembe jutott ma, hogy tudjátok, mondják, hogy hülyeség az, mikor az ember mindig vár valamit, és úgy van vele, hogy ha majd az megtörténik, akkor lesz jó, addig meg valahogy ki kell bírni, menni kell, csinálni a dolgokat. Majd ha a gyerek oviba megy, majd ha hétvége lesz, majd ha lesz lakás, majd ha őszi szünet lesz, ha lediplomáztam, ha új melóm lesz, ha lefogytam stb. Ez hülyeség, mert mindig van valami, ami után majd jó lesz, de addig nem. Akár élvezheti az életet az ember a jelenben is, ahelyett, hogy mindig várna valamire, hogy majd akkor. Én is hajlamos vagyok erre, de szerintem én azért a jelen élvezetében is elég jó vagyok. Ami engem zavar, hogy mindig megpróbálom megvizsgálni, hogy most jó időszakunk van, vagy nehéz időszakunk van. Jók a napok, vagy nehezek a napok. Barni sokat dolgozik-e, én fáradt vagyok-e, könnyű-e épp Danival stb. Pedig ez is hülyeség, ezt miért csinálom? Hiszen óráról órára változik, van, hogy tök jó a reggel, aztán valami nyűglődés van, sír, mikor elviszem oviba, de boldog, mikor érte megyek, Barni sokat dolgozik, de aztán tud ránk időt szakítani és csinálunk valami szuperjót, vagy tök jó napunk van, de rosszul alszom éjjel és a következő nap megy a levesbe. És ez tök normális, ilyen az élet, nem akarom sehogy kategorizálni. 

De a legeslegfontosabb, hogy csináltam túrótortát, ami még sosem, és csodálatos lett. A keksz-réteg ötletét az aljára a sajttortákból loptam, mert a recept nem írta.