Kultúra

Megnéztük pénteken a Johannát a Nemzetiben. A darab nem a saját választásunk volt, ingyen jegyet kaptunk a főpróbára. Én a Bernard Shaw-féle drámát imádtam, egy jól sikerült szemináriumi esszét is írtam belőle annak idején, de mint utólag kiderült, ez most a Claudel-féle oratórium volt. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem kell végignéznem. 

El kell mondanom, hogy gyönyörű volt az előadás, színes, látványos, zseniális koreográfiákkal (annyira jó lehet színházban táncolni!), mesés kosztümökkel, egy pillanatig sem unatkoztam. De én ezt a disszonáns, nyomasztó zenét nagyon nem akartam volna, főleg nem egy hosszú, fárasztó csütörtök végén. És főleg nem akartam volna ezt a vallás- és egyházközpontú nyomulást, és hogy folyamatosan azt rágják a számba, hogy Hatalmas az Úr, állóképpel, hatásszünettel. Fájt, rosszul esett, az összes idegszálam tiltakozott. Az én hibám volt, mert ha jobban utánaolvasok, akkor leeshetett volna, hogy itt enyhén szólva nem én vagyok a célközönség. De én a színházzal is úgy vagyok, mint a szépirodalommal, bármi jöhet, csak épülhetek, csak tanulhatok belőle. De ez most nagyon nem nekem szólt.

És a darab (egyetlen felvonás) végén az a lanyha taps... Ó jaj.

A Capa kiállítás a Nemzeti Múzeumban viszont zseniális. Erről nem is akarok többet mondani, a lényeg, hogy szerintem ki ne hagyjátok, nézzétek meg, amíg lehet (január 12-ig).