Elképesztő volt a hetem, szinte egy perc szabadidőm nem volt, mindig rohantam valahová. A tévét egyszer sem kapcsoltam be, nem olvastam, nem néztem sorozatot (mondjuk azt hetek óta nem). Jöttek délutánonként a diákjaim, majd minden este volt valami program, edzeni meg jógázni is voltam (rendesen hősnek is éreztem magam), este 21.30-kor pedig menetrendszerűen lecsukódik a szemem (de persze én olyankor még a világot váltom megfele egy picike étteremben a második pohár Sauska Furminttal a kezemben, vagy épp a szaunában ülök).
És pénteken délután, mikor vártam a bátyámékat hogy jöjjenek értem és színházba menjünk, megálltam egy pillanatra, és éreztem hogy szédülök a kimerültségtől. Úgy éreztem, hogy ennyi, nincs több energiám. Aztán odafelé az autóban kicsit pihentem, és aztán jó volt a színház is, de hazafelé már úgy éreztem, meghalok ha nem dőlhetek be azonnal az ágyamba.
Ma család volt, a nagyobbik bátyáméknál ünnepeltünk, a család 90%-a január-februárban névnapozik, születésnapozik. Utána még el akartam menni kicsit iszogatni, de hazaértem, megsétáltattam és megetettem a blökit, letéptem magamról a csinos ruhákat, lemostam a sminkem, kényelmes göncökbe bújtam, és ennyi. Egyszerűen nem fér bele hogy ma is menjek. Fáradt vagyok, álmos vagyok, nyűgös vagyok, kicsi vagyok.
Ma reggel ugyanúgy kipattant a szemem 6 előtt pár perccel mint a munkábamenős napokon, de aztán felraktam a szemellenzőm, és nagy duzzogva sikerült még aludnom két órát. És ahogy készülődtem, meg kellett állapítanom, hogy elképesztően fehér vagyok, mint egy kísértet, a szemem alatt karikák, reggelente rendesen kell sminkelnem hogy valahogy kinézzek. Annyira kellene már a napsütés, sok vitamin, meg egy kis szünet. Lehet hogy a jövő héten veszek D vitamint, és kicsit lazítok az elveimen isés kiveszek két hét szabadságot és elutazom valami meleg, napos helyre és elmegyek szoláriumba. Én lehet hogy már ki sem bírom tavaszig.
És pénteken délután, mikor vártam a bátyámékat hogy jöjjenek értem és színházba menjünk, megálltam egy pillanatra, és éreztem hogy szédülök a kimerültségtől. Úgy éreztem, hogy ennyi, nincs több energiám. Aztán odafelé az autóban kicsit pihentem, és aztán jó volt a színház is, de hazafelé már úgy éreztem, meghalok ha nem dőlhetek be azonnal az ágyamba.
Ma család volt, a nagyobbik bátyáméknál ünnepeltünk, a család 90%-a január-februárban névnapozik, születésnapozik. Utána még el akartam menni kicsit iszogatni, de hazaértem, megsétáltattam és megetettem a blökit, letéptem magamról a csinos ruhákat, lemostam a sminkem, kényelmes göncökbe bújtam, és ennyi. Egyszerűen nem fér bele hogy ma is menjek. Fáradt vagyok, álmos vagyok, nyűgös vagyok, kicsi vagyok.
Ma reggel ugyanúgy kipattant a szemem 6 előtt pár perccel mint a munkábamenős napokon, de aztán felraktam a szemellenzőm, és nagy duzzogva sikerült még aludnom két órát. És ahogy készülődtem, meg kellett állapítanom, hogy elképesztően fehér vagyok, mint egy kísértet, a szemem alatt karikák, reggelente rendesen kell sminkelnem hogy valahogy kinézzek. Annyira kellene már a napsütés, sok vitamin, meg egy kis szünet. Lehet hogy a jövő héten veszek D vitamint, és kicsit lazítok az elveimen is
Erről a dalról, ami a világ egyik a legtöbbet feldogozott dala, jazz standard lett, és valószínűleg mindenki ismeri, nem sokan tudják hogy az eredeti dalt Bobby Hebb írta 1963-ban. És bár egy könnyed, vidám kis dalocskának tűnik, a dal születésének apropója igazából az volt, hogy a zenész teljesen összeroppant, miután megölték John F. Kennedyt, és még ugyanazon a napon leszúrták Hebb bátyját is. Ő így búcsúzott tőlük.
annyira gyönyörű ezek ismeretében az egész. fuu.
VálaszTörlésNagyon szeretem, de nem tudtam, hogy igy keletkezett. Köszi :)
VálaszTörlés