Tegnap hazafelé láttam az út mellett egy esküvőkiállításos óriásplakátot, nagyon keserű érzés. Milyen furi, mennyire úgy éreztem, hogy az az igazi, örökre szól, és bár csak pici, szolid esküvőnk volt, a készülődés, a gyűrű, a ruhapróbák, a zenék kiválogatása, a barátaink meghívása, és maga az esküvő is annyira szívmelengető volt... És egy pillanat alatt kipukkadt, mint egy lufi. Szomorú ez az egész, az ember soha nem lehet benne biztos, hogy mi lesz holnap.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy ennek ellenére szeretnék-e még esküvőt. Most ez, úgy érzem, nem fontos nekem. Nagyon megsérültem, sok bennem a bizalmatlanság, a bizonytalanság. De igen, biztos vagyok benne, hogy egyszer majd hinni fogom megint, hogy kimondhatom, hogy igen. Veled bele merek vágni, nem félek, ugorjunk, bár szerintem még addig hosszú út áll előttem. De az biztos, hogy nekem a külsőségek, a vendégsereg már nem lesznek fontosak, csak egyvalakinek akarom megígérni, hogy számíthat rám.
Mindenesetre az biztos, hogy eljegyződni, tervezgetni, összeházasodni és másnap férjként-feleségként ébredni mindentől függetlenül a világ egyik legjobb dolga.
<3
VálaszTörlésÚgy érzem, én ezt soha nemélem meg :) No, de álmodozni jó :)