Recap

Túl vagyok az idei első munkahéten, azt hittem, nehezebb lesz, de nagyon jól vettem minden akadályt. Sokat segít, hogy jóval szervezettebben csinálok mindent, mint szoktam, igyekszem nem hajtogatni, hogy csak spontán módon, ahogy szoktam, hanem megtervezek mindent szép előre, rákényszerítem magam, hogy egy hétre tudjam, mi mikor fog történni - irigylek mindenkit, akinek ez csípőből megy, nálam komoly odafigyeléssel sikerül csak. Ráadásul, még ha meg is történik, hajlamos vagyok rá, hogy sutba dobjam a jegyzeteket, listákat, terveket, és folytassam csak úgy, ahogy esik, úgy puffan alapon. Csak egy példa: én vagyok az az ember, aki bevásárló listát ír, majd elmegy a boltba, de eszébe sem jut elővenni a listát, így a két legfontosabb hozzávalót elfelejti megvenni. De ez most így szuper, jó lenne rögzíteni ezeket a szokásokat. Azért most is megesett két baleset: a jövő hétre két fontos programom lenne több emberrel, egyet jó sok egyeztetés után leszerveztem kedd délutánra, majd később kiderült, hogy akkorra már lett volna egy háziorvos-időpontom, amit most át kell raknom, valamint egy éjszakába nyúló próbát direkt péntek estére szerveztek a fiúk miattam, hogy ne kelljen másnap hajnalban kelnem, de miután lefixáltuk, rájöttem, hogy mégiscsak muszáj lesz, mert mi a most szombat helyett jövő hét szombaton dolgozunk, mert akkor lesz a felvételi a suliban. Szóval még kell fejlődnöm, például használhatnám a szép rózsaszín határidőnaplómat, amibe ezek amúgy be voltak írva, csak nem vettem elő, hogy csekkoljam, mert bízom a memóriámban. Nem kéne. 

A pénteket-szombatot Budapesten töltöttük, lett Zsigmondy kártyánk, úgyhogy járhatunk sokat gyógyfürdőkbe féláron. A fotós elvitt a Daubner cukrászdába, amire már régóta kíváncsi voltam, és M. Gray is megígérte, hogy elvisz, csak mióta lett pasija, meg nekem is, azóta nem érünk rá ilyesmire - ez egyébként botrányos, nem? Hogy az ember odakerül egy férfiember mellé, és egyből alig marad ideje a barátaira - jó, igyekszünk azért, de meglehetősen kevés sikerrel. Szóval a Daubneren teljesen megdöbbentem, egyáltalán nem erre számítottam, egész konkrétan időutazás volt, vissza a nyolcvanas évekbe, kinézetre és ízvilágra egyaránt. Mondjuk tényleg minden nagyon finom volt, bár mi csak pogácsát meg egyéb sós cuccokat vettünk, de első osztályú volt minden, szóval gondolom, ez a sikerük titka, de az tény, hogy az ingatlanba meg a külsejükre egy fillért sem forgatnak vissza a profitból. Vagy lehet, hogy ez a jövő zenéje. Meg főzőcskéztünk szomszédoltunk, kutyáztunk, ilyesmik, nagyon jó volt. 

Szombaton voltam próbálni, ahová elvittem a pasim kutyáját, mert ő még sosem volt zenekari próbán, és szeretett volna jönni, és ennek apropóján sétáltattam kutyulikat szerintem momentán Budapest legmenőbb filmszínésznőjével, irtózatosan érdekes ismerőseim vannak, de tényleg. Ő olyan, hogy megnézed a filmjét, meg a  dolgait, és egy tündéri, laza, minden erőlködéstől mentes, gyönyörű, tehetséges, sikeres fiatal nőt látsz (aki még csak nem is színésznőnek tanult, és mégis), nagy eséllyel csodás jövővel, és az ember első reakciója, hogy de jó neki, mennyire szívesen élném az életét, ha nem tudnám, hogy a háttérben olyan dolgokon megy át, amiket az ember az ellenségének se kívánna (két halálos beteg családtag egyszerre, és az egyikük még csak 20 éves). Az élet sokszor nagyon furcsa.