No regrets

Csak eltelt ez a nap is, minden rendben, a kedvem is megjavult, pedig hazafelé meg is áztam elég rendesen. De aztán itthon itt volt az unokahúgom, kaptam ölelést, meg finom puszikat, megosztotta velem a kekszét és az almáját, befontam a haját, ami pont ugyanolyan, mint az enyém, sétáltunk kicsit az esőben a kutyával, beszélgettünk, és ez jól helyretette a buta önsajnálatomat. Az óráim után pedig megnéztem a Girls két legutolsó részét (a negyedik évad veri az első hármat, imádom), és megint megállapítottam, hogy bármely másik sorozatnál jobban szeretem ezt az őrült lányt meg az idióta barátait. Annyira jó érzés látni, hogy mások élete is tele van rossz döntésekkel, bénázásokkal, rossz mondatokkal, szerencsétlen történésekkel - és ez így teljesen jól van így, az ő történetükben és az enyémben is. 

Én kislányként azt gondoltam, gondolom ti is, hogy majd összetalálkozom a jóképű, okos, engem végtelenül, 90 éves koromig imádó nagy ő-vel, romantikusan megkéri a kezem, összeházasodunk, csettintésre születik három szőke, kék szemű, hiperintelligens, művészlelkületű gyerekünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Volt olyan pillanat, hogy elhittem, hogy oké, kész, a terv visszavonhatatlanul megvalósult, de mint tudjuk, ez enyhén szólva nem így történt - de mostanra eljutottam odáig, hogy megértsem, ez egyáltalán nem baj. Micsoda kalandok, mennyi izgalom, könyvet kell írnom! Ezekről mind lemaradtam volna, ha az eredeti forgatókönyv válik valóra. És én már most biztos vagyok benne, hogy ha egyszer nagyon öreg leszek, és a kutyámat simogatom, meg a lekvárokat főzöm befelé (haha), azt fogom mondani az unokáimnak, hogy semmit nem bántam meg, minden úgy volt jó, ahogy volt - a rossz, a szörnyű is, nem csak a jó - úgysem tudok semmit visszacsinálni. Volt olyan idő, nem olyan régen, mikor ezt másképp gondoltam, hogy azt írtam, bárcsak az elmúlt 4 évet kitörölhetném az emlékezetemből. De őszintén szólva, kezdem úgy látni, hogy most jó helyen vagyok, és a sok szar, a rengeteg átsírt éjszaka is kellett hozzá, hogy itt, így legyek. Azt nem mondom, hogy meg tudtam bocsájtani az exférjemnek, de most már el tudom képzelni, hogy eljön a nap, mikor meg tudok,  

És azt gondolom a mostani kapcsolatomról is, hogy nem tökéletes, és néha nagyon szenvedélyes jelenetekben találom magunkat, de basszus, lehet, hogy ez teljesen normális, és a fejemben élő elképzelt, idilli, konfliktusok nélküli kapcsolat csak egy álomkép. Onnan is tudom, hogy így van, hogy  minden hajcihő ellenére nagyon jó benne lenni, és nincsenek kétségeim, hogy nagyon jó helyen vagyok. Mikor külföldön éltem a férjemmel, az nagyon menő volt, és izgi: utazás, audi, francia nyelv, külföldi barátok, gyönyörű táj, egy csomó más kívülről jól hangzó lófütty, de közben meg nem volt ott anyu, meg apu, a Duna, a tesóim meg a gyerekeik, a kutyám meg a macskám, és nem lehetett a a többi bloggerrel IRL találkát megbeszélni, vagy rókatündért nézni magyarul a moziban néhány nappal a premier után, és nem tudtam éjszaka egyedül bicajozni az ötkerben, és nem volt olyan munkám, amire büszke vagyok, és nem voltak tini tanítványaim, akik isszák a szavaimat, meg egy csomó ilyen dolog, amim nem volt ott nekem, és hiányzott, nagyon. Nagyon. Most pedig semmilyen hiányérzetem nincsen, semmilyen szempontból.