Harmony

Reggel elmentem a piacra bicajjal, ha már ilyen csudaszép idő van, tudjátok, ez az egyik kedvenc tevékenységem napsütéses, 20 fok feletti szombat reggeleken. Vettem egy csomó zöldséget, találtam spárgát (végre), összefutottam egy pár ismerősömmel, meg a családom egy halom tagjával. Hazafelé a Duna-parton tekertem, és ámultam, hogy mennyire gyönyörű helyen élek. Éltem én már elképesztően meseszép vidéken, de nem voltam boldogabb, mint itt, mert nem éreztem magam otthon. Na jó, azért a tengerparti életet azért kipróbálnám.

Rossz belegondolni, hogy megint egyedül vagyok, egyedül leszek, többet, mint szeretnék. Tudom, hogy mindenki tinderezik, és igyekszik bepasizni asap, én úgy érzem, nekem most főleg magammal vannak megbeszélnivalóim. Szerintem ez volt életem legszomorúbb kapcsolata, borzasztóan sokat elégedetlenkedtem. És ha őszintén magamba tekintek, azt kell, hogy gondoljam, megvan az esély, hogy én az exférjem keresem a másikban. Legyen olyan, csinálja úgy. Viszont engem fogadjon el úgy, ahogy vagyok, szőröstül, bőröstül. És lehet, hogy ha ezeknek a kritériumoknak megfelelt volna ez a fiú (természetesen kurvára nem), és ügyesebb lett volna, meg nyitottabb, és toleránsabb, akkor sem lett volna elég jó nekem. Sejtjük, miért.

Valamelyik reggel kivittem a kutyát ide a térre, még suli előtt, fél 8 körül. Ezt csak akkor szoktam, ha nagyon időben vagyok, és kényelmesen belefér, mindössze 5 perc, és ő olyan hálás érte, pisil, kicsit facebookozik, ahogy mondani szoktam, szkenneli a szagokat, és már szalad is haza. Az egyik bátyámék itt laknak a tér mellett, ahogy vártam a kutyát, pont ráláttam a házukra, ő épp állt ki az autóval, indult dolgozni. A két gyerek meg az ablakból integetett neki, ő meg vissza, látszott, hogy tizedszer is visszafordul integetni meg puszit küldeni, nem bír beülni az autóba. A kicsiket nem láttam, de a bátyámon láttam, hogy fülig ér a szája. Aztán elindult. Én meg próbáltam összeszedni a kutyakakát, de alig találtam meg a könnyeimen keresztül. Olyan jó nekik, 3 gyerekük van, és kerek az életük. Vannak problémáik, de látszik, hogy boldogok.

Olyan messzinek érzem magam ettől a család témakörtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem azért, mert félek, hogy nem találok pasit, hanem mert annyira nehéznek tűnik ez a kapcsolat, elfogadás, bizalom, őszinteség, harmónia témakör. 

ezt gondolom én a harmóniáról