Igen

Múltkor Ádám írta, amikor épp pszichológuson törtem a fejem, hogy az én olvasóim a legjobb pszichológusok, és teljesen igaza van. Mostanában nincsen körülöttem olyan nagy dráma, de amikor volt, a szakítás és a válás idején, akkor verődött a blogom köré egy úgy 15-20 fős válogatott olvasóközönség, akik napi szinten jártak ide lelki támaszt nyújtani nekem. És nem csak a buksimat simogatták, vagy ismételgették, hogy majd minden rendben lesz, és majd az idő mindent begyógyít, hanem elmesélték a saját történeteiket, segítettek boncolgatni a történteket, magyarázatot, megoldásokat keresni, kitalálni, hogy hogyan legyek jobban, és sosem engedték, hogy önmagam hibáztassam a történtek miatt. Bármennyit sírhattam, nyüszöghettem, akárhányszor kiborulhattam, soha nem untak rám, mindig azonnal, perceken belül jöttek a kommentek, így sosem maradtam egyedül a fájdalmammal, a kétségbeesésemmel, akkor sem, amikor a családom, a barátaim már nem nagyon tudtak mit mondani, nem értették, miért nem lapozok már. Az, hogy blogoltam akkor, és ez a kis csapat támogatott, nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy túléltem azt a borzalmas időszakot, és mindig hálás leszek nekik ezért. 

Ezeket az olvasókat azóta szerintem mind ismerem személyesen, de volt egy lány, egy nagyon karakán, nagyon jó fej, okos, szörnyen szókimondó és egyenes olvasóm, akire a többiek néha hivatkoztak is, amikor nem tudták, mit mondjanak, hogy majd jön ő, és jól megmondja, és aztán tényleg jött, és tényleg mindig tudott olyasmit írni, amitől tudtam másképp látni a dolgokat, például kíméletlenül kiosztotta az exférjem, mikor csinált valami olyasmit, amitől megint összetörtem. Mindig segített, hogy kicsit jobban érezzem magam, hogy tisztán lássam a helyzetem, és ne vágyódjak vissza egy olyan emberhez, aki kíméletlenül összetörte a szívem. Mi sosem találkoztunk, mert ő külföldön él, de kicsit azért leveleztünk, mesélt magáról, láttam róla fényképet is. 

És most teljesen spontán meghívott az esküvőjére:). A hétvégén a Balaton-parton hozzáment egy nagyon cuki fiatalemberhez, akit mindössze egy éve ismer, és ahogy néztem, hallgattam ahogy holtomiglant-holtodiglant fogadnak egymásnak az icipici kápolnában, mosolyogtam rajta, hogy milyen természetesnek érzem, hogy én is ott vagyok a pasimmal együtt, mintha egy régi barátnőm boldogságának örültem volna. És aztán reggelig roptam a családjával meg a barátaival, toltuk együtt a kajszipálinkákat, hajnal 5-kor pedig takaróba burkolózva, kettesben beszélgettünk a teraszon mindenféléről, mintha ezer éve ismernénk egymást. És annyira jó volt. Úgyhogy köszönöm, Trillian, hogy ott lehettem, és innen is kívánok nektek száz évnyi boldogságot. ♥