And my mom saves the day

Megint ért egy csalódás. Rossz érzés, mikor valamibe lelkesedést, energiát pakolsz, de a másiknak nem szívügye, nincs ideje, nem akarja. Nem fog ez a zenei-projekt összejönni, mert nincs ideje, nem fér bele, meg hát - valljuk be - nem lelkesedik eléggé. Egy telefonból tudtam meg ezt, amit tegnap, a tanfolyam szünetében bonyolítottam le. Persze nem haragszom, de egyedül érzem magam mostanában, és kicsit ez is olyan érzés, mintha elhagytak volna. Utána mintha köd ereszkedett volna a gondolataimra, az óra hátralevő részére már nem is nagyon emlékszem, arra se, hogy hogyan jöttem haza, meg hogy itthon mi volt. Csak azt tudom, hogy indulás előtt megsimogattam egy nagyon öreg kutyát, és hogy itthon azonnal lefeküdtem. Annyira jó, hogy van az alvás, és olyankor nem kell gondolkodni.

Ha lenne olyan a közoktatásban, hogy szabadság, ma reggel kivettem volna. Van egy férfi kollégám, aki, már vagy 6 osztálytól hallottam, olyanoktól is, akiket nem tanítok, videókat vetít rólam az óráin a gyerekeknek és kommentálja őket. Tökmindegy, miért csinálja ezt, meg miket mond rólam, de nagyon ki vagyok akadva rajta, ez hol oké, hol etikus? Na és a többi kollégám döbbent ábrázatát látva lementem, és elmondtam ezt az igazgatónőnek, aki szintén eléggé megdöbbent, összehívott kettőnket - na és ez a megbeszélés ma volt, óriási kedvem volt hozzá, gondolhatjátok. Mindegy, végül nem volt semmi különös, én elmondtam a kollégának, hogy nekem ez nem tetszik, nem akarok semmilyen szinten téma lenni az óráin, és kértem, hogy ezt soha többé ne tegye, az igazgatónő pedig nyomatékosította ezt. Ő persze elmondta, hogy bele sem gondolt, hogy én ennek esetleg nem örülnék (mert hogy nem tudta, hogy a gyerekek elmondják nekem), és csak a jó szándék vezérelte. Többet nem tesz ilyet. De komolyan, faszom. 

Szóval álltam reggel a ruhásszekrény előtt, és ha lett volna ott egy zsák szépen összehajtogatva, rajta  két lyuk a szemeimnek, akkor azt veszem fel. Vagy tudjátok, vannak azok a kapucnis pulcsik, amiken a fejed búbjáig fel tudod húzni a cipzárt, na be kell szereznem egy olyat. De azt érzem, hogy el van fáradva az agyam, meg a szívem, meg a lelkesedésem, kiürültem. Aztán végül szépen felöltöztem, még sminkeltem is, mert ilyenkor pont, hogy kompenzálni szoktam, és oké nap lett, mert egy olyan helyre bemenni, ahol szeretnek a gyerekek meg a kollégák, mindig jó. A mise után a Duna-parton jöttem vissza a kölykökkel, virágoztak a fák és fújt a szél, a fiúk kergetőztek és nevettünk, aztán az 5. óra után hazaengedtek minket, és itthon anya túrós, nutellás meg baracklekváros palacsintával várt. És akkor most még 8-ig meló.