three little birds

Végül kedden délután minden sietség nélkül visszamentünk Budapestre. Nagyon furcsa volt a teljesen kihalt autópályán suhanni, és hát igen, Budapesten is alig van forgalom, szerintem a 70-es években lehetett utoljára ilyen. 

Mostanában sokat szorongok, úgy csinálom a dolgaimat, ahogy tudom, de senki nem tudja megmondani, hogy az jól van-e úgy, mert hát nem nagyon ismerek senkit, aki előrehaladottan terhes lett volna durva világjárvány idején. A cukorterheléssel kapcsolatban is tök mást mondott mindenki, hogy 75 g-ot vegyek vagy 50-et, be kell-e kevernem otthon, vagy majd ott megcsinálják nekem, hova kell pontosan mennem, le fognak-e cseszni, hogy oda mentem (mert nem abban a kerületben lakom, csak a dokim van abban a kórházban). Barni hazafelé az autóban mondta is, mikor rájött, hogy megint feszengek valamin, hogy mostanában mindig találok magamnak valami aggódnivalót, ahelyett, hogy élvezném ezt az időszakot - és hát tényleg. Abban reménykedem, hogy most majd végre lesz időm olvasni, aludni, sütit sütni, le tudok engedni, és az indokolatlan aggódást is el tudom engedni.

Végül minden teljesen rendben ment, volt időpontom, nem kellett várnom, sőt, még egy picit előbb is bejutottam, az első vérvétel után hazamehettem, otthon ittam meg a löttyöt, és csak két óra múlva kellett visszamennem a második körre, addig meg fetrengtem az ágyunkon. Fogalmam sincs, hogy sikerült, reménykedem, hogy jól, a néni mondta, hogy az eredményeimet majd idővel megtalálom a felhőben, fogalmam sincs, az hol van, de majd a doktornénim meg a doktorbácsim biztosan tudják. 

Kedden volt egyébként az utolsó munkanapom, szépen elegyengettem a dolgokat magam mögött, szerintem teljesen rendben lesz minden. Elbúcsúztam minden csoporttól, így online nem volt olyan nehéz és érzelmes, mint személyesen lett volna, ezt mondjuk kicsit sem bántam - mégis, jó túllenni rajta, nagyon elhúzódott már. 

Tegnap délután elmentünk levegőzni meg napozni a budai hegyekbe, teljesen helyrebillent a kedvem és közérzetem tőle, tényleg olyan vagyok, mint egy kiskutya, el kell vinni sétálni, és akkor jól érzem magam. Szerintem ezért nem lehet a kijárkálást teljesen letiltani, mert akkor tényleg mindanyian megkattanunk. 

Ma délelőtt kisuvickoltam a lakást, kicsit gatyába ráztam a növényeket és főztem egy nagy adag krumplis tarhonyát. Ami tulajdonképpen paprikás krumpli tarhonyával, ez egyetlen dolog, ami az exem anyukájához kötődő emlékem, még mindig az ő (egyébként nagyon cuki) emailjét szoktam megnyitni, ha meg akarom főzni. És hát nem mellesleg szuperegyszerű, mindenki imádja, akivel megkóstoltatom, és isteni finom, igazi szegedi recept. 

Ma délután pedig visszajöttünk a kisautómmal a Balatonra, én hoztam a könyveimet, kártyát, társasjátékot, a piteformámat meg kényelmes ruhákat, és abban reménykedem, hogy most egy darabig nem is nagyon lesz másra szükségem. 

Ez meg a kedvenc nyári napindítóm, majd ezzel az albummal indítom a reggelt, hátha csinál egy kis nyaralós hangulatot.