balcsi

Pénteken, miután letudtam a reggeli sulis tennivalókat, végül csak lejöttünk a Balatonra, és maradunk is keddig, mert csak szerdán kell cukorterhelésre mennem, aztán lehet, hogy visszaköltözünk hosszabb időre. Nagyon aggódtam, hogy nem kellene lejönnünk, mert mi van, ha hétvégére leözönlik ide a tömeg, a nyaralótulajok és a kirándulók egyaránt, mint Siófokra, de szerencsére teljesen kihalt a környék, csak a horgászok ülnek végig a parton, egymástól tisztes távolságban. Reggel egy hosszú sétával indítunk, napközben itthon vagyunk, kiülünk a napsütéses teraszra olvasni, ebéd után alszom vagy két órát, megnézzük a naplementét meg sétálunk megint hosszan, este 9 körül pedig már alszunk. Hoztunk egy csomó kaját, úgyhogy nem kell sehova menni, így igazából hálás vagyok ezekért a napokért. Ráadásul nem a saját, picike szobánkban alszunk, hanem a szülőkében, ami kb akkora, mint otthon az egész lakásunk, és szinte egész nap süti a nap, van terasza, ahol lehet napozni, szóval szuperjó.

Közben egy csomót babázunk, dumálunk hozzá, tervezgetjük, milyen lesz együtt az élet,  esténként meg szinte lehet vele játszani, olyankor nagyon aktív, lehet simogatni, és visszabökdös, olyan cuki, már most imádjuk. Barni pedig azt mondta valamelyik nap, hogy úgy hiányzik neki ez a kisgyerek, és értem is, hogy mire gondol, mert tényleg olyan érzés, hogy a miénk, bolondulunk érte már most, de még nem lehetünk együtt. Nagyon várjuk, hogy megszülessen. Még 3 hónap. 

Anyuék nagyon hiányoznak, sokat telefonálunk, de most tényleg nem tudom, hogy úgy fogom megszülni a babát, hogy addig nem is találkozunk? Esetleg még utána sem? Nyilván költői a kérdés.