life as such

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a textilpelenka lesz a legjobb barátom!

Szóval úgy alakult, hogy péntek estére némi komplikáció után lett egy kisfiunk császárral. Nem sikerült a felkért szülésznővel szülni, mert épp nyaralt (nyilván abban az egy hétben szülünk, ugye), de szuperkedves volt mindkét ügyeletes szülésznő is,  meg úgy általában mindenki, a nőgyógyászom pedig a legkedvesebb, leggpozitívabb, legügyesebb dokinő, egy nálam szerintem jóval fiatalabb, kellemes, gyönyörű, iszonyúan közvetlen lány. Én nagyon szerettem, hogy úgy általában csak szükség esetén foglalkoztak velünk, és Barnival ketten, a zenéinket hallgatva, nagyon jókedvűen, egy hatalmas üvegvfelűletű, erdőre néző szülőszobában, ketten vajúdtunk. És nem engedtek tovább szenvedni, mint kellett, hanem őszintén megmondták, hogy ők nem gondolják, hogy lesz ebből természetes szülés, de döntsek én. Nagyon bíztam a dokinőmben és a másik orvosban is, akivel konzultált, és mondtam, hogy akkor hajrá, és jó döntés volt, mert a fiunknak kétszer (!) volt rátekeredve a nyakára a köldökzsinór. 

A következő két napban én kicsit próbáltam regenerálódni (fúbaszdmeg), meg egy kis felhőn lebegve igyekeztem felfogni, hogy ez az angyali, tökéletes kisfiú az én gyerekem, akit senki nem vesz el tőlem, hanem bűntetlenül puszilgathatom, amennyit akarom. Ismerkedtünk, tanultam szoptatni, egésen sokat aludtunk-pihentünk-bújtunk, Barninak viszont pokol volt, hogy az aranyóra után hazaküldték, és aztán (kis túlzással) akkor látott miket legközelebb, mikor értünk jött hétfőn.

Na de már itthon vagyunk, óránként elmondjuk egymásnak, hogy ez a kisfiú életünk legjobb döntése volt, és hát minden szempontból odavagyunk ettől a kis puha, illatos, ásítozó, pukizó, szuszogó, zen buddhista cukiságbombától. 

folyt. köv.