így megy ez

Ezer éve nem jutott eszembe, hogy leüljek és blogoljak, de ma igen, és akkor ki is használom a lehetőséget. Mondjuk ahogy mindig, most is pont ezer dolgot kellene csinálnom helyette, de úgyis úgy el vagyok maradva mindennel, hogy igazából tökmindegy.  Ez igazából egészen jól jellemzi ezt az időszakot, ami meglehetősen nehéz nekem. Rengeteg nagy dolog történik velünk egyszerre, és hiába mondja mindenki, hogy milyen szuper nekünk most, mennyire izgalmas minden, ami zajlik, belőlem olyan erős szorongást vált ki a sok egyszerre történő változás, a hosszú időszakra szóló döntések felelőssége és súlya, a rengeteg intézni- és szerveznivaló, miközben életben kell tartanom egy egy évest, és odafigyelni, hogy közben jól is érezze magát, hogy voltak olyan napok, hogy éjjel alig bírtam aludni, nappal enni és funkcionálni, és azt kívántam, bárcsak aludhatnék egész nap. 

Mindezeknek közepén meghalt Bobek, ami annak ellenére nagyon megviselt, hogy kicsit számítottam rá, mert 15 éves volt, az utóbbi időben már nem volt túl jó állapotban, alig ivott például. Megpróbáltam most írni erről, elmesélni, hogy mi történt, vagy hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de sajnos nem megy. Nagyon hiányzik, és pokol, hogy az utóbbi néhány évben vak és süket is volt, és emiatt nem olyanok voltak a nyugdíjas évei, mint amilyennek megérdemelte volna őket. Tudom, hogy az élet nem igazságos, az emberekkel sem az. Csodálatos kutya volt, a legjobb társ, akit bárki elképzelhet maga mellé, nagyon szerencsés vagyok, hogy az embere lehettem. Remélem, egyszer lesz megint kutyám, mert szerintem abszolút igaz a mondás, hogy kutya nélkül lehet élni, csak minek. Óriási vágyakozás van bennem, mikor gyerekes-kutyás anyukákat, családokat látok, én is mindig így képzeltem el magam, hogy ha lesz gyerekem, az kutyával együtt fog felnőni.