chaos turned into harmony

Múlt hétre két komolyabb programom volt, és sikerült ugyanarra a szombat délelőttre szervezni őket (eskü, nem direkt) úgy, hogy én javasoltam az időpontokat - ez a fajta szétszórtság sajnos nagyon jellemző rám. 

Az egyik egy találkozó volt két nagyon régen nem látott barátnőmmel, és nem is értem, hogy lehet, hogy nem bandáztunk ezer éve, nem is akarom kiszámolni, mióta. Legyen elég annyi, hogy az egyiküktől megkérdeztem, hogy már mindkét gyerek iskolás? És kiderült, hogy a nagyobb fia hetedikes, a kisebb pedig ötödikes, basszus. Ők mindketten olyanok nekem, hogy legszívesebben napi szintű kapcsolatot ápolnék velük, hogy tudjam, hogy mi jár a fejükben, filmet néztek meg éppen, mit főztek, meg minden ilyen apró-cseprő dolgot. 

A másik program az volt, hogy Barni szüleit elhívtuk látogatóba, eredetileg csütörtökre, de az nem volt jó nekik, aztán áttettük péntekre, végül szombatra. Ők a karácsonyi időszakban még nem jártak nálunk, nem látták a fát (amivel még megvártuk őket, aztán el is tűntettük), nem látták Dani kiskonyháját (lidlis, a legszuperebb ajándék volt), meg egyszerűen régen jártak nálunk. 

Na és mivel módosítani az időpontokat nem akartam, már előre stresszeltem, hogy hogy oldom meg a helyzetet úgy, hogy tudjak délelőtt sétálni és dumálni a lányokkal úgy, hogy közben ebéd is készüljön a családnak. Barni mondta, hogy menjünk étterembe, de mindenképp főzni akartam, mert a szülei mindig terülj-terülj asztalkámmal várnak minket, és én is szerettem volna vendégül látni őket. 

Végül az lett, hogy előző este megtisztítottam és feldaraboltam egy halom édesburgonyát, krumplit, répát, hagymát, fokhagymát és almát, meg bepácoltam néhány csirkecombot. Megreggeliztünk, mindenki szépen elkészült, én leléptem a ragyogó, napsütéses partra sétálni a lányokkal, Barni meg közben fogadta itthon a szüleit, majd ők is elmentek sétálni Danival együtt. Egy ponton kicsit össze is kötöttük a sétánkat, majd én fél 12 körül elbúcsúztam a lányoktól és hazarohantam. Besöpörtem a szép, színes zöldséghalmot meg a husikat egy sütőpapírral kibélelt tepsibe, betoltam a forró sütőbe, és egy óra múlva már a szüleimmel együtt ebédeltünk a meleg, illatos konyhában. Ebéd után még kicsit bandáztunk, sütiztünk, kávéztunk, aztán Barni szülei elindultak, mi meg végre hozzájutottunk a várva várt sziesztánkhoz (értsd: két óra édes, nyálcsorgatós alvás Dani mellett). 

Végül tökéletes lett a nap úgy, ahogy volt, feltöltött az is, hogy láttam a lányokat, meg az is, hogy háziasszonyt játszhattam a szép, élettel teli, vendéglátásra termett otthonunkban, különösebb hűhó nélkül. Most megint megfogadtam, hogy ha ennyire jólesik ez mindannyiunknak (Barni is nagyon jó vendéglátó, Dani meg mindenkinek szívesen megmutatja az összes kisautóját), akkor gyakrabban kell vendégeket hívni. Módjával, persze, de gyakrabban.