.

Valamelyik nap ültem a homokban a játszótéren Dani mellett, sütött a nap, csak mi voltunk ketten, kért, hogy vigyek oda neki valamit, és akkor úgy éreztem, hogy EZ most anyaságom eddigi legnehezebb pillanata. Hogy ennyi volt, nincs több erőm, elfogytam az egészben, nem tudom már, hol vesztem el, de nem bírom tovább, nem bírom odavinni neki a 725. izét, nem akarok megint nemtudommilyen autóvá átváltozni, nem bírok a kilencezredik kérdésre válaszolni. Nyilván nem ez volt a legnehezebb, de aznap valahogy nagyon rossz passzban voltam, elaludtam a hátam, meg nem tudom milyen vitamin hiányzik belőlem, de úgy éreztem, nincs semmi energiám, alig élek. Mondtam neki, hogy bocs kicsi, picit játssz egyedül, elvánszorogtam a fészekhintáig, belefeküdtem, csak néztem a gyönyörű, kék eget, és nem tudtam, hogy hogyan csinálom végig a napot. 

Azt hiszem, vagy lemerültek a tartalékaim, vagy valami vitamin-hiányom van, de nem vagyok jól. És azt hiszem, ez nehéz, hogy ilyenkor is alá kell vetnem magam teljesen az anya-szerepnek, tökre nem számít, hogy én mit akarok, mihez van kedvem, mennyire vagyok fáradt vagy mennyire érzem szarul magam bármi miatt. Megint egyedül voltunk egész héten, tök jó programokat találtunk ki, jó napjaink voltak, volt, hogy pizzát ebédeltünk, kicsit elengedtem a lakást is, hogy tudjunk sokat játszani és lazulni, de mégis teljesen lemerültem. Tegnap (hahaha, hány napja is írom ezt a posztot? szóval pénteken) este végül visszakaptuk Barnit (volt már egy ilyen mondata, hogy fogadj szót anyának, mert különben el kell mennie két hétre szanatóriumba, aztán mit csinálunk nélküle??), elmentek ketten bicózni, én addig beálltam a zuhany alá, hajat mostam, felöltöztem, kicsit visszatért belém az élet, felültem a bicajomra és utánuk tekertem. A Stübliben vártak, a helyi étteremben, aminek van kerthelyisége és játszótere is. Ittam egy pohár bort, vacsiztunk, én fokhagymás rákocskákat pirítóssal, ami kb háromszor annyiba került, mint Barcelonában, és valamennyire helyreállt bennem a rend. Én ilyenkor ráhagyom Barnira Danit, szinte teljesen visszavonulok, hogy tudjak regenerálódni, ők meg az egész hét után ki vannak éhezve egymásra, szóval működik. 

Na de ami miatt ezt mesélem, az az, hogy szerintem szerintem az ágyunk a fő oka annak, hogy ennyire rosszul érzem magam. Már meséltem, hogy egy 140-es, kiszolgált matrac van a hálónkban a földön, azon alszunk sokszor hárman. Reggelente teljesen összetörve ébredek, kb fél nap, míg kiengedek,  derekunk mindkettőnknek fáj szinte állandóan. Dani a saját ágyában alszik, de hajnalban sokszor átjön hozzánk, és utána már kb annyi az éjszakának, nem tudok úgy aludni, hogy elférjek, pedig ő egészen konszolidáltan alszik. Annyira nyűgös voltam már ettől, sokszor eszembe jutott az ágyunk Svájcban, ami olyan kényelmes volt, hogy mindig úgy éreztem, mintha egy pihe-puha, habos felhőn aludnék. 

Az ágykeret és az ágyrács megvolt már, és ma végre megvettük a matracot is. Megnéztünk egy csomót a Jyskben is (ahol amúgy féláron van minden matrac), de végül az Ikeában találtam rá az érzésre, a puha felhőre. Vasárnap végre volt Barninak ideje összerakni az ágyat, nagyon sokat vártam tőle, az életminőségem óriási emelkedését. És úgy tűnik, véget értek a szenvedéseink, két csodálatos éjszakánk volt, ma éjjel Dani nélkül ráadásul. 

Barni szombat este átvitte Danit egy haverjához meccset nézni, én az új Avatar rész nézem azóta is (imádommm, de kb 4 óra),  kicsit igyekszem töltődni, vasárnap meg a csajokkal voltunk jakuzzizni meg leengedni kicsit. 

Bocs, ha zagyva lett, utólag próbáltam az időpontokat helyrerakni.