Csillaghullás

Valamelyik nap megvettem a szezon első sütőtökét, és tegnap ebédre sütöttem lazacot, mellé meg sütőtökpürét meg nyers céklasalátát. Ha azt mondom, hogy nagyon finom volt, akkor igen finoman fogalmaztam. Jaj, de szeretem a sütőtököt. 

Este pedig bulizni voltam, itt, tőlem 5 percnyire, a Duna-parton rendezték a mulatságot a srácok, volt tűz, sütögetés, nagyon jó zenék, túl sok fröccs, meg bodzapálinkák is mellé. Nagyon sokan összejöttünk, ötvenen talán, egy csomó új emberrel is megismerkedtem, olyan arcokkal is beszélgettem, akikkel még soha, és nagyon jól éreztem magam. Amikor leülünk egy asztal köré, iszunk, és kb csak azzal tudsz beszélgetni, aki melletted ül, én azt nem bírom, én így szeretek bulizni, mikor lehet pörögni-jönni-menni-barátkozni-ismerkedni. Bicajjal voltam, elmentem cigit venni, amihez át kellett tekernem a városon. Visszafelé bementem a Főtéren borudvarba, és ettem két hagymás-zsíros kenyeret, majd ahogy gurultam vissza a bicajúton a parton, volt egy hosszú rész, ahol töksötét volt, száguldottam, felnéztem az égre, és láttam egy akkora hullócsillagot, hogy szinte kettéhasította az egész eget, az valami óriási szabadság-boldogság pillanat volt. Kívánni persze elfelejtettem, pedig utána is láttunk még néhányat, de persze mindig csak visongtam, hogy láttátoook? Fél 4 körül értem haza, úgyhogy ez a nap kábé kuka volt, mert nem annyira sikerült eleget hidratálni, no meg a pálinkák, ugye, de nem baj, holnap már mindenféle funt szeretnék csinálni. 

Délután viszont volt egy olyan tripem, hogy lemerült a telefonom, amit ez az új még sosem tett, és kérte a simkódot, és annyira régen nem futottam bele ilyen szituba, hogy nem jutott eszembe. Két rossz próbálkozás után teljes stresszben voltam, hogy most mi lesz, de letettem, elvittem a kutyát sétálni, lenyugodtam, és rájöttem, hogy mit akar. De komolyan, a szívroham kerülgetett. 

Most meg kvázi ölni tudnék egy pizzáért, de én nem szoktam pizzát rendelni, ha csak egyedül vagyok itthon, nem tudom miért, vannak ilyen fura dolgaim.

Hogy vagy?

Jaj, már nagyon későn van, de még ezt mindenképpen el akartam mesélni. 

Nem akarom, hogy az legyen a benyomásotok, hogy miután szakítok velük, be akarom feketíteni itt a pasikat, akikkel jártam, mert én szerettem őket, és hát valami miatt csak együtt voltunk, de hát az is igaz, hogy megvolt az oka a szakításoknak is, és ilyenkor könnyebben mesélem el a hülyeségeiket is. Oké, mondjuk azt a faszt, aki nem adta vissza a cuccaimat, szívesen befeketíteném, de nem teszem, pedig kurvára megérdemelné, már csak az azóta történt performanszai miatt is. Na mindegy.

Szóval Dani eléggé overshare-elő típus, folyamatosan tájékoztatott chaten mindenről, a kalandjait pedig képekkel és videókkal illusztrálta. Ez egy darabig vicces volt, aztán rájöttem, hogy ezzel ő tulajdonképpen nem engem, hanem inkább magát szórakoztatja. 

Na és egyszer volt olyan, hogy mondjuk egy napig nem kommunikáltunk, és akkor írt chaten. Körülbelül 25 mondatban elmesélte, hogy milyen dolgok történtek vele (már nem emlékszem pontosan, de mindenféle ügyekben volt benne), én szépen hümmögtem, kérdezgettem a részleteket, meg kommenteltem, ahogy szóhoz jutottam. Majd ahogy a sztori végére ért, megírta, hogy na és akkor most megy nemtudom hova, szia Milcsi (mármint szia én). Én meg mondom, aha, szia, egyébként én is jól vagyok, köszi. Ő így egyből a fejéhez kapott és kiakadt, hogy jaaaaaaaj úúúúristeeeen, ne haragudj bébi, mennyire figyelmetlen vagyok, hát őt érdekli, hogy mi van velem, de hogy azt gondolja, hogy majd én elmesélem magamtól, hogy mi újság, és különben is, őneki az van a fejében, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor én cukin otthon ülök a kiskutyával. 

Cukin. Otthon. Ülök. A kiskutyával. Ha nem vagyunk együtt.

Bazdmeg. Én. És gondolom rá várok, nem?  

Ez mondjuk két dolog miatt gondolkoztatott el. 

1. Gyömbi mondta, hogy szerinte ez remekül megmutatja, hogy ez a fiú mennyire nem ismert engem. És hát tényleg, pont én ülök otthon cukin, rá várva, én, akivel mindig ezer dolog történik? De végül is ez már tökmindegy. 

2. A másik viszont érdekesebb. Más ismerősöm is van, akivel mondjuk találkozom, és ő is képes egész este magáról mesélni, kikéri a véleményem mindenről, de azt nem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok, mi újság, erről vagy arról meséljek. És én - és talán ez a dolog legérdekesebb része - nem is mesélek. Mert úgy érzem, hogy az, hogy nem kérdez, az azt jelenti, hogy nem is érdekli. Aztán puffogok emiatt magamban. 

A válásom után volt az, hogy elég sokáig szarul voltam, de így nagyon szarul, teljesen a padlón. Egy darabig (napokról, hetekről beszélek) folyamatosan erről beszéltem, ismételgettem, elemeztem a történteket, kérdéseket tettem fel, válaszokat kerestem, lehetséges jövőképeket vázoltam fel, próbáltam kitalálni, hogyan maradhatok életben. Csak a családommal (meg a pszichiáterrel) tudtam/voltam hajlandó beszélni erről, és egy darabig nyitottak is voltak rá, de aztán már nem tudtak mit mondani, hiszen mindent elmondtak ezerszer, és én is csak magamat ismételgettem - mondjuk tény, hogy egy idő után már magamat is untam. Néhány hét múlva már csak a nagyobbik bátyám ült kocsiba, és jött, ha nagyon szarul voltam, aztán egy este ő is azt mondta, hogy Hugi, már nem tudok mit mondani, nem tudok többet segíteni. És én azóta nem beszélek erről velük. Ők pedig nem kérdeznek.

A barátaimnak is részletesen elmeséltem, persze, hogy mi történt, sírtam nekik, és sokat segítettek azzal, hogy beszéltek velem, mellettem álltak, hívtak mindenhová. De pillanatok alatt mindenki túltette magát azon, hogy én hazaköltöztem, elváltam, jelen vagyok, mentek tovább a bulik, meg a mindenféle témák. És többet senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok. És én soha többet nem is beszéltem erről nekik. Én ezt egyszer-kétszer a szemükre hánytam, de azt mondták, hogy nem mertek kérdezni, és hogy azt gondolták, hogy majd úgyis mesélek, ha akarok.

És vannak kivételek, mert például Pillának akkor is mesélnék mindenről, ha nem kérdezne (de ő kérdez!), de basszus, tényleg ez van, ezt csinálom, én nem mesélek magamról, ha nem kérdeznek. És a másik ezt persze értelmezheti úgy, hogy nem akarok mesélni. Pedig kurvára akarnék.

De én annyira odafigyelek a beszélgetőpartneremre, mindig mindent megkérdezek, érdekelnek a részletek, és igyekszem tanácsot adni, megoldásokat keresni, vagy csak simán meghallgatni a másikat, és nem csak problematikákkal kapcsolatban, hanem családról, a hétvégéről, vagy bármiről. De simán előfordul, hogy magamról, ha nem kérdeznek, nem mesélek szinte semmit. Én sok emberrel találkozom, és szerintem ez aránylag gyakran előfordul. Pl. egyszer meséltem itt, hogy szerintem eltelt vagy fél év a suliban, míg az első kolléga megkérdezte, hogy van-e családom, gyerekem, míg én szerintem egy csomó mindent tudok róluk, mert érdekel, és kérdezek, az emberek pedig szívesen mesélnek magukról. És tudjátok hányszor futok bele olyanba, hogy megkérdezem, hogy mit csinált a másik hétvégén (kolléga, mondjuk), elmeséli, de ő nem kérdezi meg, hogy én mit csináltam? Sokszor. 

Ne tudom, én vagyok tökéletesen hülye, és ha valamiről mesélni akarok, akkor mondjam magamtól? Vagy jogosan gondolom azt, hogy kérdezgetni kell a másikat, de minimum azt meg kell kérdezni, hogy hogy van? 

Lehet, hogy azért szeretek blogolni, mert itt kérdések nélkül tolhatom a monológokat a kis kalandjaimról, és nyüszöghetek vég nélkül, hehe.

Summertime sadness

Ma valahogy jobb napom volt, nem olyan nyüzüge, mint tegnap. Ma volt az utolsó gyógytorna alkalmam, vittem virágot a gyógytornász leányzónak, ő meg elkérte a telefonszámom az angol miatt. Szokott lenni egy nagyon helyes, magas, izmos, csupamosoly, tetovált fiatalember is, aki ugyanúgy a kezét tornáztatja, mint én, csak ő sokkal viccesebb, mert látványosan szenved közben. A múltkor összefutottunk egy buliban, elmondtuk egymásnak, kinek mi újság a csuklójával, elmeséltem, hogy én elestem, ő meg mondta, hogy bunyózott. Én meg erre mondtam neki (illetve a bennem lévő fröccsök mondták neki, olyankor iszonyatosan barátságos vagyok), hogy ejnye, máskor ne verekedj, látod, csak a baj van belőle. Aztán a gyógytornász csajszi elmesélte, hogy nem valami utcai verekedésben sérült meg, hanem profi sportoló, ami egyébként látszik is rajta, és valami küzdősportot tol, ott sérült meg. Én meg itt megfeddtem, hogy verekszik. Olyan cuki vagyok. 

 

Délután fodrásznál voltam, már nagyon kellett, újra látok a frufrumtól. Este meg elmentem edzeni, vitt a zene, az izmaim hálásan tették a dolgukat, nagyon jólesett, szaunáztam is, kicsit még fáj a torkom, de amúgy egész jól érzem magam. Aztán hazafelé bicajozva, már 9 körül, rajtam kapucnis pulcsi meg kisdzseki, szóval hazafelé teljesen visszajött az érzés, mikor télen esténként jártam az edzőterembe. Nincs mese, minden porcikámban érzem az őszt.

Jajmár

Ez a nap valahogy annyira szomorú lett, de így minden szempontból, nálatok is ez a helyzet? 

Talán az volt a csúcspont, hogy este kitaláltam, hogy úgy mentem meg a napot, hogy sütök banánkenyeret, akkor lesz sütögetés, sütiillat és a sütőtől meleg konyha, ami majd szépen kompenzálja a hányinger, hideg, esős időt odakinn, meg hát úgyis itt vannak a kicsik. És megsütöttem, kész lett, kiveszem a sütőből, és akkor meglátom a pulton az odakészített 2 és fél banánt. Amit nem raktam bele. A banánkenyérbe. Úgyhogy asszem ezt a banánkenyeret ne nevezzük banánkenyérnek. Egyébként nem lett annyira rossz így sem. 

Mindenesetre szerintem lapozzunk.

To Sziget or not to Sziget

A legkisebb a családban beteg, köhög, folyik az orra, meg olyan kis elesett. Hétfőn délután vigyáztam rá két órát, erre most én is beteg vagyok, illetve még nem, de érzem, hogy le van rakódva a légutaimban a cucc, tele a homlokom, meg mintha ülnének a fejemen. Szuper. Úgyhogy mára alvást és filmnézést tervezek (még jó, hogy itt az ősz), meg rengeteg folyadékot iszom, hátha történik valami csoda. 

 

Közben kaptam egy fotót egy a médiánál dolgozó ismerős fiútól, ahogy befelé megy a Szigetre épp, és bár eddig eszembe sem jutott, hogy menjek, most előtörtek bennem az emlékek, és kicsit beindult bennem a zizi. Hogy egyszer élünk, és milyen jó lenne bulizni egy nagyot, mielőtt véget ér a nyár, mondjuk ahogy most érzem magam, abból nem lesz mulatozás. Mondjuk koncertek miatt én már nem indulok neki, olyan tömeg szokott lenni, hogy kvázi kilométerekre tudod max megközelíteni a színpadot. Ó, a régi szép idők, mikor az első sorokból néztem a Morcheebát vagy a Brand New Heavies-t. A mostani fellépőket, bevallom becsülettel, nem is ismerem, de így kábé senkit. Na majd még kitalálom. Ti mentek? Melyik napra? 

 

Csicseriborsós paradicsomsalsa

Tegnap gyógytornáról hazafelé bementem a Lidlbe, és bevásároltam. Egyetlen avokádó árválkodott a kosárban, és pont tökéletesen érett volt, rám várt, úgyhogy ma reggelire már ehettem avokádós pirítóst salátával. A sali amúgy verte a főételt, konzerv csicseriborsót tettem bele, apróra vágott paradicsomot és újhagymát, friss bazsalikomot, meglocsoltam dióolajjal és balzsamecettel, megsóztam... Nyami. 

A fotózás néha annyira nem megy, nem is értem. Bocs.
Sokkal finomabb, mint ahogy kinéz!

Just think it over

Amin nagyon sokat gondolkodom, az a blog. Megint. Most valahogy újra van kedvem írni, főleg a kötetlen körömlakkos-salátás stílusban. Nem gondolok a stalkerekre, rosszakarókra, legyalultam a fb-omat és nem engedek be idegeneket az ig-ra, itt pedig csak azt mesélem el, amihez kedvem van, egy mondattal sem többet, és ez így jó nekem. 

Viszont időnként nekem elalvás előtt szokott ilyen mi az élet értelme típusú agymenésem lenni. Most megint belefutottam egy ilyen forgolódásba, és hát úgy tűnik, két olyan dolog van, amivel tudat alatt nem tudok mit kezdeni. 

Az egyik a párkapcsolatosdi. Egyébként tény, hogy a Balatonon sokat gondoltam Danira, és ez egy nagyon ellentmondásos dolog bennem, mert tisztában vagyok vele, hogy egy igazi seggfej, és egyszerűen kizárt, hogy mi működhetnénk együtt. Ha attól eltekintünk, hogy milyen extrémen hímsoviniszta hozzáállással tekint a nőkre (rám), talán akkor is elég, ha elmesélem, hogy a feketéket beszélő majmoknak hívja, és a Szimplában totálisan ki volt akadva azon, hogy képzeljem el, ott buzik smaciztak, fúj. Szóval jézusom, hagyjuk is. És annak ellenére, hogy ezektől engem szétbasz az ideg, és nem hogy a saját pasimtól, de senkitől nem fogadok el ilyen seggfej hozzáállást, én mégis teljesen odavoltam érte, mert kurvára laza volt, egy csomó dolog tökéletesen működött köztünk, és imádtam vele lenni. Na szóval a hétvégén sokat gondoltam rá, mert tudtam, hogy ott van a közelben, tudom, sötét vagyok, lépjünk túl. 

De nem ez villogott piros betűkkel a fejemben elalvás előtt, hanem hogy én már egyszer megtaláltam a másik felem, férjhez mentem, és egyszerűen érthetetlen, hogy 38 évesen itt szerencsétlenkedem, mint tinder, randik, rövid kapcsolatok, nagyon szarul megy, és komolyan, faszom. Nagyon őszintén rákérdeztem magamban, hogy MIT CSINÁLOK ROSSZUL???, és a legdurvább az volt, hogy fogalmam sincs. Fogalmam sincs, hogyan kellene másképp, hogyan kellene jobban. 

A másik, pedig, hogy miért blogolok? Miért osztom meg nyilvánosan a magánéletem ilyen nagy szeletét tökidegen emberekkel, ez miért jó nekem, miért jó másoknak, és hogy ez mennyire freaky, bizarr? De hát komolyan? 

:)

Egyébként ennyire nem stresszelek ezeken, és úgy általánosságban véve szerintem rendben vannak a dolgaim, de azért érdekes, hogy mit hoz ki belőlem némi tudatmódosítás. 

Késő nyár, édes élet

Reggelente már érezni a szeptember-illatot a levegőben, ez van, elmúlt a nyár. Még van néhány hetem, hogy pihenjek, aludjak, olvassak a vízparton, mozogjak, kimozduljak, a családdal töltsem az időm és vendégül lássam a barátaimat. Tanítani már a nyár végéig nem fogok, ami nagyon komoly szabadság-érzés, örülök, hogy így intéztem. 

Pilla teljesen belelkesedett, hogy milyen izgalmas, hogy új, kezdő osztályom lesz, időnként random nekiáll beszélni róla, pedig én még nem nagyon akarok a sulira gondolni, de így, hogy ő mindig elmondja, hogy hát ez egy szupi dolog, már én sem találom olyan ijesztőnek. Sok, kemény munka lesz, de biztosan nagyon fogom élvezni, és hát remélem, hogy szeretni fognak, én őket biztosan. Bírom, hogy szeptemberben tiszta lappal lehet kezdeni, új tollak, naptárak, rend a fiókomban és az asztalomon, kitalálhatok új rendszert, hogy irányba állítsam magam, persze aztán sosem sikerül betartanom. Szeretem a szeptemberi lelkesedést magamban, a gyerekzsivajt, a gyönyörű időt, hogy újra láthatom a kollégákat, hogy a szakadt, egész nyáron hordott rövidnadrágomat lecserélhetem a csinos ruháimra. 

Az időmmel viszont nagyon ügyesen kell majd bánnom, valószínűleg le kell adnom 1-2 magántanítványt is, vagy kíméletlenül megadni az időpontokat, amikor jöhetnek, meg azokat is, amikor nem (és még ez sem garantálja, hogy suli mellett hosszútávon bírni fogok ennyi munkát, de legalább lesz egy csomó pénzem funra). 

Annyira inspirált a Szimply, hogy igyekeztem szép reggelit készíteni magamnak, meg cékla-uborka-almalét mellé, kiültem vele a teraszra, és az nagyon jó volt. Ezt bevezetem a nyár hátralévő részére. 

Mellé zene: 

Monday? No, thank you.

Igen, ahogy nála olvashattátok, Pillával balcsiztunk a hétvégén. Én nem voltam (vagyok) valami nagy passzban, és ez a hétvége most nem a kettőnk barátságáról szólt, hanem mondjuk úgy, hogy támogatni mentem őt, de csak azt csináltam, amihez kedvem volt (ebben mondjuk eléggé jó vagyok), és végül persze jól éreztem magam. Ahogy különböző szitukban egyre több időt töltünk, újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen természetes nekünk együtt lenni, semmi stressz, semmi erőlködés. Vasárnap késő este értünk Budapestre, és annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm még várni egy órát a vonatra, és aztán pedig hazavonatozni, és annak ellenére, hogy majd' az egész hétvégét együtt töltöttük, nem volt az bennem, hogy most már haza akarok menni és egyedül akarok lenni (ami ilyen helyzetekben alapvető szokott lenni nálam), hanem tök jó volt Pillánál aludni és reggel együtt készülődni. Ahogy mondani szoktuk, a borsó, meg a héja. 

Mivel nagyon jól kialudtuk magunkat, a hétvége után teljesen le voltam lazulva, és sietnem sem kellett haza, meg el akartam menni az Andrássyra kávét venni, de az csak 9-kor nyit, elmentem reggelizni a Szimplybe a Röser udvarba. Annalight-nak van egy nagyon cuki barija, akivel buliztunk egyszer együtt, és olyan reggelis képeket szokott posztolni az instagramon, hogy minden egyes alkalommal besírok. Na és megkerestem a helyet, és akkor ezennel megkérek mindenkit, hogy menjetek el, és a kedvemért próbáljátok ki a Szimply-t, mert egész konkrétan zseniális. Tudom, hogy mindenre ezt a jelzőt használom, de ez a hely tényleg az. Mutatom a mai reggelimet: 

Ez itt avokádós pirítós paradicsom salsával és céklakrémmel, zöldséglét ittam hozzá, meg kávét. 10/10 pont. Ja, és ezt reprodukálni is fogom. Úristen, milyen finom volt. A többi reggelijük is gasztroorgazmusnak tűnik a képek alapján, azokat is ki kell próbálni (instagramon a #szimply hashtag instant nyálcsorgatáshoz vezet). 

Azóta meg kb ez van: 

Need more time and a new rug

Tegnap, mondjuk tény, hogy hajnal 2 felé feküdtem le előző éjjel, de fél 1-ig aludtam. Igaz, erőltettem is, felvettem a szemmaszkomat, és olyan jólesett a másik oldalamra feküdni, magam köré csavarni a vékony, dupla takarót, befúrni magam a párnák közé és durmolni tovább. Iszonyúan jól kialudtam magam. Ezzel szemben ma 3/4 6-kor magamtól ébredtem, és annyira pörögtem egyből, hogy tudtam, felesleges erőltetnem a visszaalvást. Úgyhogy mire 8-kor betoppant az ásítozó tanítványom, már futottam, voltam sétálni a kutyával, reggeliztem, felporszívóztam, felmostam és a fahéjjal megszórt presszókávémat is eltüntettem. 

Ja, és hát nem sikerült lebeszélnem a tanítványokat erről a hétről, még ma is jönnek, aztán gyógytorna, délután pedig zsonglőrködöm a programokkal, nem tudom, hogy kéne, hogy minden és mindenki beleférjen. Meg hogy kávét is tudjak venni.

Na ilyen lett a kép a falon, most így utólag jobban tetszett úgy, hogy itt volt a tükör, színesebb, bohémebb, így nagyon üresnek látom a teret, úgyhogy gondolkodásban vagyok. Meg kéne venni azt a színes szőnyeget az Ikeában, az is sokat dobna a dolgon, ezt a csíkosat utálom. 

Ez egy Róth Anikó kép, mivel az exemmel a kinti lakáshoz vettük, egy ideig kábé elástam, de már nem kötődnek hozzá rossz emlékeim, sőt.

Picnic by the water

A következő bloggertalálkát így tervezem, csak a gofri helyett bor lesz, meg sajt: 

Forrás

Amúgy többmindenkinél (Mike, Clara) olvastam mostanában, hogy szomorkodnak a szociális életük miatt, keveset mozdulnak ki, stb. Pont Bezzeggel beszéltük a múltkor, hogy milyen keveset találkozunk, pedig bírjuk egymást, és mondtam neki, hogy hát helló, kezdeményezz te is. És erre kvázi 3 nap múlva rámírt, hogy van egy felszabadult operajegyem, nincs kedved eljönni? És volt, és mentem, találkoztunk, kulturálódtunk, dumáltunk, nagyon jó volt. A bloggerlányokkal is ez megy, hogy vagy én, vagy valamelyikünk feldob egy időpontot, lefixáljuk, nem mindig jó mindenkinek, de azért páran mindig vagyunk. Pillával is ez van, vagy ő nyomul, vagy én, nem várunk mindig a másikra. És egy csomószor nem vagyunk többet együtt 2-3 óránál, mindenki munkából jön, és másnap reggel is kelni kell, de iszunk egy fröccsöt, eszünk hallgatunk egy kis zenét, dumálunk, aztán csá. Velem probléma, hogy iszonyú spontán vagyok, szeretem azt, hogy na, ma este?, és sokszor nem jó a másiknak, de nem baj, mert mit veszíthetek, és sokszor meg azt mondják, hogy oké, egy óra múlva? Szóval szerintem ha az ember ki akar mozdulni, és embereket akar maga köré, akkor kezdeményezni kell. 

Rosszul látom?

Dolgok, amikről mesélni akartam

• A csuklóm már olyan jó, hogy eszembe sem jut egyáltalán, hogy bármi gond lenne vele, kivéve, ha megkérdik, hogy hogy van a csuklód? Iszonyú cuki és kedves gyógytornász lányt kaptam, nagyon szeretek hozzá járni, és megyek is, mint a kisangyal, hetente kétszer. 
• Tegnap dél körül megint gyógytornára mentem a kórházba, és mivel már csak nagyon kevés időm volt, hogy odaérjek, autóba ültem. A kocsi azonban félúton lerobbant. Ment a motor, de az autó nem haladt. Megkértem két fiatalembert, hogy segítsenek félretolni a járgányt, majd felhívtam aput. Mondtam neki, hogy apu, lerobbant az autó, ő meg rögtön rávágta, hogy jövök! Jó, hogy nem rakta le rögtön a telefont, mert így el tudtam mondani, hogy hol vagyok, nem tudom, amúgy hogy talált volna meg. Lezártam a kocsit, mert apunál is van hozzá kulcs, és elmentem gyógytornára, mikor visszafelé sétáltam úgy egy egy óra múlva, már elvontatták a bátyám autójával, mára pedig meg is bütykölte apu. Pont Sway-nél olvastam egy ugyanilyen történetet, és tényleg, basszus, ha az ember lányának nincs ezermester apukája, meg fiú tesói, akik kéznél vannak mindig, és rögtön ugranak, ha kiejtek a számon valamit... Jól el vagyok kényeztetve, na, tudom én. <3
• Tegnap voltam az Operaházban Bezzeggel és egy kolléganőjével. A Billy Elliotot néztük meg, ami egy musical (mjuzikel?), és hát borzalom, még csak véletlenül se nézzétek meg. És most már azt is tudjuk, hogy egy kurvadrága előadásra azért olcsó (1500ft) egy jegy, mert arról a helyről kvázi semmit nem fogsz látni. Azért jó volt látni az Operaházat belülről (na meg a terasz!), és jó volt bandázni Bezzeggel.
• Most olvastam, hogy valószínűleg végleg meghalt a freemail. Szerintem ez várható volt, és ez oké is, de annyira durva, hogy a kollégáim nagy része a suliban még mindig freemail-t használ. Én a hozzám közelebb állóknak szoktam mondani, hogy ezt szüntesd meg, és használj gmail-t, de a legtöbben hajthatatlanok. Hát jó. 
• Holnaptól van műsoron a mozikban a The Secret Life of Pets, és én azt annyira várom, hogy moziban kell megnézni. <3
• Tegnap az opera után találkoztam a barátaimmal. Volt majd egy órám a két programpont közt, így felhívtam Pillát, és vele dumcsiztunk, közben vettem két pizzaszeletet meg egy üdcsit a Pizzame-ben, leültem egy asztalhoz pont a Bazilikával szemben, ettem, néztem a gyönyörű kilátást meg az embereket és röhögcséltem Pillával. Aztán elsétáltam a Pontoonhoz, vettem egy pohár bort, kicsit udvaroltattam magamnak egy idegen fiatalemberrel, közben befutottak a többiek, leültünk a partra, elszívtunk egy vicces cigit, néztük a hidat meg a kilátást a másik oldalra, melengettem a talpam a még mindig forró betonon (távoli hang csak a gyász), és megint megállapítottam, hogy kurvajó itt, így élni. Mondjuk az este végén nekem el kell bumliznom a Nyugatiba, 50 percet kell utaznom, otthon pedig még hazabicajoznom (oké, ez csak 5 perc), de ilyenkor jó zenéket hallgatok, játszom a telefonomon (Two Dots a mostani kattanásom), és gyorsan otthon vagyok. Ráadásul egy ismeretlen, fiatal kaller jött, aki úgy búcsúzott el, hogy "További jó száguldozást kívánok!", nagyon vicces volt. 

Mindenki letöltötte már a Spotify-t? Akkor jöhet zene? 

Biker girl

Talán meséltem már, hogy egy csomó szenvedés után elvittem a kék versenybicajom a bringaboltba. Két komoly baja volt, a hátsó fékem és a váltóm is borzalmasan hangos volt, konkrétan tök ciki volt már közlekedni vele, ott tartottam, hogy felültem rá, és mire a sarokra értem, majd felrobbantam az idegességtől. A fékemet egy mozdulattal megcsinálták, a váltó miatt viszont vissza kellett vinnem, és a vizslás fiúnak kellett odatelefonálnia (a haverjai a srácok), hogy próbálkozzanak még, ugyanis nem jöttek rá, miért kerreg annyira, hiszen úgy tűnt, jól beállították. 

Végül nagy nehezen rájöttek, hogy mi a gond* (úgy, hogy hárman állták körül vagy fél órán keresztül, és bűvölték), majd megszerelték, ezzel óriásit emelve az életminőségemen. Ugyanis azóta úgy vált, mint a vaj, és semmi, nulla, zéró hangja nincsen. Boldog vagyok. 

Na és azóta egyfolytában bicajozom. Nem is feltétlenül megyek ki a városból, csak úgy tekergek az utcákon, eszem egy fagyit, elviszem a kutyát, fényképezek, veszek valamit. Csak mehessek, tekerhessek. És olyan jó nyáron a város. 

A prisma applikáció megvan? Ez a kép kb semmilyen volt, és milyen szép kis Van Gogh festmény lett belőle. :)

*A váltókar 6 sebességes váltóhoz készült, maga a váltó azonban csak 5 sebességet tudott, nem voltak kompatibilisek egymással.

Hellószia!

Időnként olvasom bloggereknél, hogy annyira kiakasztja őket az, hogy letegezik őket boltban/a munkahelyükön, nemtudomhol, hogy erről a sokkról egy blogposztban kell megemlékezniük. Biztosan én vagyok a szuperlaza, de ezeket a megbotránkozásokat mindig meg szoktam mosolyogni, engem soha nem zavar, ha letegeznek. Előfordult már, hogy esetleg meglepődtem, de pillanatok alatt túlteszem magam az ügyön. Én az esetek 90%-ban úgy gondolom, hogy fiatalnak, szimpatikusnak gondolnak, esetleg van köztünk egy közös szimpátia, úgyhogy én nem bánom. A suliban a gyerekek magáznak minket, ami szerintem nagyon kell, én is próbálkoztam magázással, de az ellen tiltakoznak, úgyhogy rendőrpertu van, ami talán ebben a szituációban nem annyira gáz.

Valamelyik nap viszont nekem is volt egy olyan szituációm, hogy felvontam a szemöldököm, és meg is jegyeztem az illetőnek, hogy na-na. Azt történt, hogy a piacra mentem befelé a múltkor, és megláttam, hogy a bejárat mellett a falnál könyvek vannak lerakva a földre, úgyhogy megálltam, és elkezdtem nézegetni őket. Egyszer csak hallom, hogy egy rozsdás néni-hang rámszól, hogy kislány, nyugodtan válogasson csak a könyvek közül! Én meg hangosan vissza: hogy kislány? Ő meg, hogy nem hívhatom kislánynak? Mondom ne haragudjon, mindjárt 40 éves leszek, ne kislányozzon már le.

És tök jó volt, odajött, elmondta, hogy ő 85 éves, a lányai idősebbek nálam, unokái vannak, hát akkor hozzá képest nem vagyok kislány? Mondjuk ettől még szerintem nem kéne lekislányoznia, de annyira cuki volt, és tényleg szeretettel szólt hozzám, hogy nem haragudtam. 

Viszont utána gondolkodtam azon, hogy én is mennyire nehezen oldom meg ezt a tegezés-magázás dolgot idegenekkel. Mivel ezerszer belefutottam abba, hogy magázódtam és letegeztek, vagy fordítva, azt vettem észre, hogy a legtöbb ilyen szituációban köszönés helyett egy nagy, kedves mosolyt villantok, és megvárom, míg a másik köszön, és abból végre tudom, hogy mi újság. 

Ugyanis maradjuk annyiban, hogy az emberek semmilyen szabályt nem követnek ezzel kapcsolatban, totálisan random működik a dolog, és abszolút nem érzek tiszteletlenséget, vagy távolságtartást a dolog mögött, egyszerűen csak, ugyanúgy, mint én, a legtöbb ember nem tudja mit kezdjen a helyzettel. És ez szerintem nagyon fura. 

Például az utóbbi időben sok időt töltöttem az egészségügyben a műtétem miatt, volt vérvétel, röntgen, kivizsgálás, kórház, műtét, nagyon sok különböző nemű, korú és munkájú emberrel találkoztam, és például ott sincs konzekvensen az, hogy magázzák a beteget. Mert pl. oké, hogy a dokim magáz, de például az asszisztense, egy nálam talán picivel idősebb nő már úgy tegez, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az első nap az ápolónő tegezett, aki reggel ébresztett, az viszont magázott. Az altatóorvos magázott, az őt segítő asszisztens tegezett. A gyakorlaton lévő, gimis korú ápolónők tegeztek. Semmi logika nincsen az egészben. Tudom, hogy van erre protokoll, de hogy az embereknek fogalmuk sincs róla, és teljesen esetlegesen alkalmazzák a dolgot, az is biztos. 

Vagy a boltokban, a pénztárosok, szerintem ők pénzfeldobással döntik el, hogy tegezik-e, vagy magázzák a vásárlókat. A bankban vagy az okmányirodában attól függően tegeznek vagy magáznak, hogy épp melyik ügyintézőhöz kerülök. A szoláriumban, ahol a volt diákjaim dolgoznak, kötelező tegezniük a vendégeket. Szóval nem értem. 

Vagy csak nekem van ez a problémám, mert látszik rajtam a korom, de közben úgy öltözöm, mint egy tini, és ezzel elbizonytalanítom őket? 

Tamko mesélte, hogy ha két francia tini összeismerkedik, simán magázódnak. Nálunk ez persze sokkal szabadabb, de pont emiatt sokkal nehezebb is eldönteni, hogy mi az a pont, ameddig még simán tegeződéssel indíthatsz, és mi az, ahonnan magázódsz.

Na és persze a köszönés. Úgy irigylem a franciákat a Bonjour miatt. 

Csókolom. Jó napot kívánok. Viszontlátásra. 

Hát, nem tudom. Komolyan, az jut eszembe néha, hogy szükségünk lenne egy jó kis nyelvújításra. 

Ja, és a legviccesebb, hogy itt lakik az utcánkban a cukimuki Marika néni, aki mindig kint seperget a háza előtt mind a 140 centijével, és aki elmúlt 90 éves, és tavaly egyszer, mikor sétáltattam a kutyát, megállított, és azt mondta, hogy nyugodtan tegezzem. Hát, nem mondom, hogy könnyű volt megszoknom, de most már vígan köszönök neki, hogy Szia Marika néni! 

Ti ezt hogy élitek meg?