szürke, mint a köd

Nem bírom elfogadni azt, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva a hormonjaimnak. Az én pasim egy kifejezetten jókedvű fiú, mindig vidám meg vicces, kb kinyitja a szemét, és megy az ökörködés. Nála nincs olyan, hogy rosszkedvű, olyan van, hogy nyomasztja valami meló, vagy feladat, és akkor feszült, de olyan, mint nálam, hogy felébred, hányinger kedve van, ebből a hangulatból egy halom kiskutya sem tudja kimozdítani, és bárkit, bármiért ki tudna nyírni, olyan nincsen. Nálam viszont van, ijesztő mértékben.

És nem tudok vele mit kezdeni. Tudom, hogy a világ igazából nem olyan, mint amilyennek abban a pillanatban látom, de mégsem tudok ezen túllépni, halálosan szomorú vagyok olyankor, mindent sötéten látok, és semmi nem jó. Egy barátom, aki borderline-os, mesélte, hogy a pszichológus megtanította őt, hogy felfogja, hogy amikor ilyen epizódjai vannak (ha ezt így mondják), akkor tisztában van vele, hogy ez csak az ő fejében létezik, és így tud ezzel együtt élni, elvonul, egyedül nyalogatja a sebeit, amíg tart, és igyekszik nem bántani a körülötte lévőket.

Szóval én is tudom ilyenkor, hogy ez most nem én vagyok, hanem a kib. pms, de ettől nekem nem jobb. Arra mondjuk jó, hogy nagyon tudom értékelni, mikor jókedvű vagyok és mindent vidámnak látok - ami az én természetes világlátásom. De amikor tudom, hogy közeledik az idő, már előre aggódom, meg figyelem magam, hogy előbújik belőlem a sárkány - és elő is szokott. Sajnos. Miért nincs erre gyógyszer?