I want a baby

Olyan furcsa, hogy be vagyunk zárva midannyian, ezer régi blogger, és mégis alig születnek blogbejegyzések, miért van ez? Értem én, hogy alig történik valami, de sokan eddig sem a világ legizgalmasabb életét éltük, és mégis tudtuk miről mesélni, nem csak arról, hogy merre jártunk. 

Én például már nagyon régóta akarok írni a meddőségről, vagy a gyerekre vágyásról (vagy nem vágyásról), mint tabu témáról. Több barátnőm is 'babaprojektben' van, vagyis próbálkoznak éppen, és van, aki megkért, hogy ne kérdezgessem, van, akit meg egyszerűen nem merek. És mennyi blogot olvasok, a nagy számok törvénye alapján gondolom, van, aki ebben a helyzetben van, de senki nem ír róla. Persze, egy csomó nőnek úgy jön össze, hogy abbahagyja a védekezést, és 3 hónap múlva már terhes is, ők nagyon szerencsések, és itt nem is hozzájuk/róluk szólok, good for you, de azért ez nagyon sok esetben nem így megy. Van, aki 6-7 évig dolgozik rajta, mire összejön. És van akinek végül soha nem.

Hosszú poszt a meddőségről és a gyerek utáni vágyról, ha nem érdekel, itt abbahagyhatod az olvasást.

Azért érzem érintettnek magam, mert már kétszer voltam ilyen szituban, elsőre, még az exemmel kb 1 évünk ráment arra, hogy először csak próbálkoztunk, minden eredmény nélkül, aztán a vizsgálatok után kiderült, hogy nekünk sosem lesz közös gyerekünk természetes módon, és utána még két év orvosilag asszisztált pokol következett. Mert nagyon nehéz, amikor mindennél jobban vágysz erre, elméletileg minden adott, és nem jön össze. Az ember valahogy elveszti a reményt, emlékszem, hogy elérkezett egy pont, amikor már nem tudtam elképzelni, hogy majd egyszer valóban terhes leszek. 

Közben nyilván szinte az összes ismerős babát várt és szült körülöttünk, és bármennyire igyekeztem, hogy ne legyek egy irigy picsa, de tényleg, elképesztően nehéz volt felfogni, hogy nekik sikerül, és nekünk nem. 

Ami miatt ezt a posztot írom, az az, hogy bár óriási igényem lett volna rá, nem tudtam erről beszélni. Ha történt épp orvosi vizsgálat, eredmény, inszemináció stb, azt anyunak elmondtam, valamint nyilván ez téma volt köztünk az exemmel is, de mással nem tudtam erről beszélni, se barátnőkkel, se senkivel. Pedig közben annyira lett volna rá igényem, hogy emlékszem, kerestem meddőség-témájú blogokat, és írtam a szerzőknek, elmesélve, hogy miben vagyok épp - innen ered a barátságom pl Tamkóval - de emlékszem, másoknak is írtam. Sok ismeretlen embernek. Nagyon jó érzés volt nyitott fülekre találni, olyanokkal beszélni, akik pontosan ebben voltak, a hormoninjekciókban, a kezelésekben, a türelmetlen várakozásban, az újabb és újabb csalódásban. Én akkoriban napi 3 posztot írtam az amúgy meglehetősen őszinte blogomba, de erről egy sort sem bírtam írni, pedig... Nem nagyon volt ennél fontosabb dolog az életemben akkoriban. 3 év.

Aztán annak a házasságnak vége lett, és egy darabig foglalkoztatott a gondolat, hogy egyedül vállaljak gyereket, aztán ezt elég hamar elengedtem. Ahogy a stabil párkapcsolat és az érzelmi biztonság, a gyerek utáni vágy is szépen eltűnt az életemből, újra tudtam örülni a körülöttem születő babáknak, meg ahogy egyre boldogabb és elégedettebb lettem egyedül, azt is el tudtam képzelni, minden keserűség nélkül, hogy nem lesz gyerekem, és hogy ez jól lesz így.

Na de aztán lett Barni, meg a gömbölyű párkapcsolatunk, és bennem újra előjött a vágy, tudtam, hogy kb ez az utolsó esély - ő is vágyik gyerekre, hát hajrá. Megbeszéltük, hogy nem görcsölünk rá, de aztán egy fél év múlva elkértük egy olyan doki elérhetőségét, aki nagyon sok párt segített gyerekhez. Én ekkoriban más miatt, de jártam pszichológushoz, és neki megfogalmaztam, hogy én egyszerűen nem tudom elképzeni, hogy én természetesen módon teherbe essek, annak ellenére, hogy az előző körnél az exem eredményeivel volt gond, nem velem. Ő nagyon sokat segített, hogy felfogjam, hogy ez a helyzet nem ugyanaz a helyzet, és tudomásunk szerint Barnival nincs gond, de mégis... Nagyon aggódtam, hogy nem fog összejönni, és majd megint kezdődnek a vizsgálatok, a hormonkezelések, a beültetések. A kálvária, a szenvedés, az utazás a pokolba.

És hiába vágytam rá, senkivel, senkinek nem bírtam beszélni, írni erről, a legjobb barátnőimnek sem, egyszer Olívnak elmondtam egy buliban, meg Pillának egy randinkon, de aztán soha többé nem jött fel a téma. Itt a blogon eszembe sem jutott róla írni, pedig hát miért is nem? Nagyon hálás vagyok a pszichológusnőnek, rengeteget segített lelazulni, elengedni, hinni, pedig ha ő nem erőlteti a témát, valószínűleg neki sem hozom fel. És nyilván most is csak azért bírok írni erről, mert terhes vagyok. 

Szóval én úgy látom, hogy ez a téma valahogy tabu. Az is, ha egyszerűen nem jön össze, és az is, ha valakinek azért nem sikerül, mert nincsen párkapcsolata, vagy van, de valami miatt nem olyan, vagy a helyzet nem adott - pedig hát attól még, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, és az is lehet, hogy szépen lassan kifutunk az időből, vágyhatunk, vágyunk rá, van, aki kevésbé, van, aki nagyon. Szerintem egy csomó nő sokkal, ezerszer hamarabb szülne, ha tehetné, de valahogy nem olyanok a párkapcsolatok, minden olyan bizonytalan, aztán... Aztán így alakul. Hogy nem alakul úgy, vagy csak nagyon későn. Nem tudom, olvastátok-e, hogy Winkler Nóra 47 évesen az első gyerekét várja, láthatóan halálosan boldog, nagyon örülök neki - de iszonyúan kiakadtam, mikor a facebookon a kegyetlen kommenteket olvastam - nem egyet, hanem százat -, hogy micsoda felelőtlenség ennyi idősen gyereket vállalni. Baszdmeg, nem felelőtlen ő, csak valami miatt így jött össze az élete. Mint ahogy nekem is. 

Szerintem nagyon sokan érezzük magunkat egyedül ezzel, hiszen nem mindannyian járunk  pszichológushoz, egy ponton túl a pasinkkal sem tudunk róla beszélni, csak nyeljük a szomorúságot, a szorongást, a csalódást, a türelmetlenséget. Tökéletesen egyedül lehet maradni egy ilyen helyzetben. Úgy egy éve kiszúrtam, hogy Bocskor Bíborka kiállt a nyilvánosság elé, felvállalva az endometriózisát, és egy csomó fórumon beszélt a meddőség nehézségeiről - szeintem ez nagyon fontos, és nagyon felnézek rá ezért, meg kicsit el is szégyelltem magam, hogy én ezt nem tudtam megtenni, nem tudtam elküldeni az üzenetet, hogy én is ebben a cipőben járok, hogy nem vagy egyedül. Bíborkával egyébként már koncerteztünk együtt, ismerjük egymást, és a facebookján láttam, hogy ő is terhes, szóval nagyon örülök neki. Az egyik reklámügynökséges barátnőnk is mesélte, hogy az egyik jóképű, menő, pasi ügyfelüket nem bírják rávenni, hogy legyen a cég arca, adjon interjúkat stb, de amikor kiderült, hogy az ő eredményei miatt nem jön össze náluk a bébi, azonnal felállt, hogy ő ezt vállalja a nyilvánosság előtt, hiszen fel kell hívni a figyelmet, hogy a férfiakkal is lehet gond, és vizsgáltassák ki magukat. Respect, nem?

És hát mennyi boldog, babás poszt mögött lehet több évnyi, néma küzdelem? 

Miért nem tudunk erről beszélni? Miért tabu ez a téma?