most már elég

Nekem borzasztó volt most ez a covid, az életről lehozott, hogy ilyen sokáig nem voltam jól, és amikor már oké voltam, akkor sem volt energiám, ziháltam, ha felmentem az emeletre, bedugult a fülem, újra fájt a torkom stb. Én ilyenkor eléggé el szoktam hanyagolni magam, pihenek sokat, nem mozgok, azt eszem, amit kívánok. Tegnap ovi után elmentünk Danival tankolni (imád velem jönni), vettünk kenyeret az új hüvi Sparban (ami olyan lett, mint valami csilivili osztrák élelmiszerbolt, tágas, gyönyörű és MINDEN van - mondjuk ár/érték-ügyileg nem egy lidl, de jó próbálkozás), aztán elgurultunk a hűvösvölgyi nagyréthez. Gyönyörű volt, még sütötte a nap a rét felét, Dani bicózott, én kocogtam mellette (nem azért, mert futni akartam, hanem mert muszáj, ha lépést akarok tartani vele), és akkor úgy éreztem, ELÉG. Nevetséges, hogy pár hét betegség, nem-jól lét hogy megvisel, kb kezdhetem elölről visszaépíteni az állóképességem. De ez van, itt az idő, össze kell szednem magam újra és aktivizálni a kis testem. Ott voltunk vagy két órán keresztül, Dani felváltva játszózott és bicózott, én közben meghallgattam a lányok által a messenger csoportban hagyott hangüziket, akkor indultunk haza, amikor már fázni kezdtem. 

Amikor Barni csörgött, hogy úton van, főztem ki rizst a brokkoli, kukorica meg a mézes-szójaszószos-fokhagymás husicsíkok mellé, addig Dani gyöngyöt fűzött a szomszéd néninek, majd befutott Barni, megpuszilgattuk egymást, csináltunk hármas ölelést, és akkor láttam, hogy az egyik szeme vérben forog. Igen, ő is látta már, nem tudja, mi ez. Reggelre sajnos sokkal rosszabb lett, és ha kötőhártya, akkor tudjuk, mi vár ránk. Sírok. 

ez egy hatalmas rét, körben fut ez a kis utacska, van nagy játszó meg kis workout-pályák, isteni