My happy place

Tegnap délután pedig lementem a Dunára napozni. Idén ez volt az első, jó, mondjuk a kertben olvastam párszor, de igazából én csak vízparton bírok aszalódni a napon, ott viszont bármeddig. Az evezősök stégjére feküdtem ki, amit kellemesen billegtetnek a hullámok, mert szinte egyáltalán nincs part, nagyon kint van a víz. Iszonyú meleg volt, nem is ebédeltem, csak csináltam egy adag mentás-málnaszörpös limonádét, teletömtem jéggel, meg csomagoltam sárgadinnyét és málnát, és azokat toltam, míg olvastam meg bámultam a túlpartot. 

Kb 2 órát voltam lent, meg előző 1-2 hétben talán 2x1 órát a kertben, de már most olyan barna vagyok, mintha most érkeztem volna haza valami tengerparti nyaralásból. Mondjuk a családból mindenkinek ilyen a bőre, nem leégős, nagyon könnyen és mélyen barnulós, csak nálam extrán látványos a szőkeségem miatt. 

Her life

Ma jó szar napom volt, a 2 órásra ígért tanévzáró értekezlet majdnem 5 órásra sikeredett, időközben emailben át kellett kalibrálnom az otthoni diákjaimat. Én amúgy szeretek üldögélni és semmittenni, ha mondjuk közben nyomogathatom a telefonomat, de ma az utolsó percben estem be, és csak az első sorban kaptam helyet, szóval nem nagyon tudtam rosszalkodni. Borzalmasan unalmas, érdektelen dolgokról esik ilyenkor szó, ráadásul be vagyunk zsúfolva egy nagyobb terembe majdnem ötvenen, pillanatok alatt elfogy az oxigén, szóval nehéz nem elaludni, de nem lehet. Na ilyen lehet a gyerekeknek ücsörögni a kurvaunalmas óráinkon.

Aztán hazatéptem, nem volt időm ebédelni sem, majd jött két diákom egymás után. Aztán kerestem valami applikációt, ami segít nyomon követni a bevételeimet és a kiadásaimat, iszonyú jók vannak. Ettől azt várom, hogy jobban átlássam a költségvetésemet, hogy lássam, hol tudnék komolyabb erőfeszítés nélkül jobban spórolni, és így még többet félretenni (gyanítom, hogy a napi, unalmamban végrehajtott szendvics-kávé-lófütty kiadásaimra meg az indokolatlan, éhesen lezavart kajavásárlásaimra jóval több pénz megy el, mint azt én nagyvonalúan gondolom). Úgyhogy a nyáron minden fillér költést betáplálok, hogy jobban átlássam, szerintem ez rendkívül izgi.

Aztán elvittem a kiskutyát csavarogni, meg holnapi tízórait venni (a spórolás projekt részeként), mert bár még nem döntöttem el, hogy a holnapi napot a központi okmányirodában töltöm, vagy a helyi SZTK-ban kontrollon a csuklómmal (kell beutaló a gyógytornászhoz), de mindkét projekthez három napi hideg élelem szükségeltetik. És az is előfordulhat, csak hogy halmozzam az élvezeteket, hogy reggel SZTK, utána meg besöprök Budapestre, és okmányiroda. Uh, belegondolni is rossz. 

Ahogy vásároltam, a blöki kint várt rám a bolt előtt a bicaj mellett, ilyenkor megsimogatom és mondom neki, hogy itt várjál meg, sietek, és akkor ő lefekszik, nézelődik és türelmesen vár, mondjuk amikor visszaérek, akkor örömujjongás van meg ugrabugra, szoktak is bámulni. Közben mellette egy avonos standról kozmetikumokat promóztak, és odajött a nő, és mondta, hogy látta, ahogy megérkeztünk, és már azon is kivolt, hogy a kutya póráz nélkül, gyönyörűen, fegyelmezetten fut a guruló bicaj mellett, de hogy milyen nyugodtan várt rám, hát ez elképesztő, hogy tanítottam meg őt ezekre? És mondtam neki, hogy hát nem kellett őt tanítani, felültem a bicajra és mondtam neki, hogy gyere, kiskutya, meg a bolt előtt mondtam neki, hogy itt várjál meg, majd jövök, és akkor ő fut a bicaj mellett, meg megvár, ahogy kértem. 

Most meg Trónok harcát binge-elek, de valami elromolhatott bennem, nem tudom miért, én már nem annyira szeretek sorozatokat nézni, egy csomó tökjó sorozatom van tartalékban, olyan évadok, amiket még nem láttam, és nem érdekelnek. Hm.

Sweet dreams

Ez a tanév most nagyon-nagyon hosszú. Nagyon sokat érettségiztettem, nagyon sokat dolgoztam, rengeteg magántanítványom volt és mindenki sokat akart jönni, esténként kb. annyi energiám volt, hogy egyek valamit, kicsit ránézzek az online világra, és 9 körül bedőljek az ágyba, mert tudtam, hogy csak úgy bírom ki a következő napot. És még mindig nincsen nyári szünet, jövő héten szerdán lesz az utolsó napunk, és bár konkrét munkát már nem kell végeznem, azért bent kell lenni. 

Viszont tegnap letudtuk az utolsó osztályt is, este még bográcsoztunk is velük az osztályfőnöküknél, nagyon cukik voltak. Így ma reggel hetek óta először úgy ébredtem, hogy addig aludhatok, ameddig akarok, és elkezdhetek teljesen kikapcsolni, mert itt a nyár, enyém a hétvége, a jövő héten már csak tengés-lengés. Utána pedig indulhat a nettó 2 hónap felhőtlen, semmittevős, csavargós, láblógatós, forró nyár. Ó, istenem, milyen szerencsésnek érzem ilyenkor magam. 

Azt is el akartam mesélni, hogy nagyon kemény az ágyam, és nem szeretem, de hát amúgy egy tök jó ágy, szóval nem akarom kidobni és újat venni. Annánál olvastam még régebben, hogy vett memóriahabos fedőmatracot az ágyára, és hogy mennyire szuper, puha, kényelmes, jó a gerincnek stb. Akkor ránéztem, de drágának találtam, 60 000 körül lett volna az a méret, ami nekem kell. De most a pasim elégedetlenkedett az ágyam keménységével kapcsolatban (mindenütt nyom, mondta ő), és hát teljesen igaza vn, én is utálom, így megint előkerült a téma, Anna átküldte a honlapot, ahol ő az övét vásárolta, és lőn csoda, féláron volt az a fedőmatrac, amit én szerettem volna. Úgyhogy azóta egy felhőn alszom, és esténként sokkal hamarabb lefekszem aludni, mint szoktam, mert alig várom, hogy befészkelhessem magam a pihe-puha ágyamba. Kicsit olvasok, és már alszom is, mint a tej. EZ ITT a csoda (és most is féláron van, lehet, hogy ennek ez a normál ára, és kurvára átvertek a marketingesek?)

Valami eltört bennem

Szóval sziasztok. 

Amit mindenképp szerettem volna itt megosztani, az a műtét. Megműtötték a csuklóm, hogy helye tudják rakni, és hogy gyorsabban meggyógyuljon - ez nem lett volna kötelező, lehetőségként ajánlották fel, és én éltem vele, azzal a jelszóval, hogy nincs 6 hetem arra, hogy nyáron egy ormótlan, nehéz gipszet próbáljak beilleszteni az outfitjeimbe. Vassal rögzítették a csontot, amit nagyon izgalmasnak találok, és már előre örültem, hogy milyen vagány lesz, ahogy minden érzékelős bejártnál besípolok majd, de sajnos nem. Nem altattak, hanem helyi érzéstelenítéssel csinálták, illetve hát elérzéstelenítették az egész karom egy fél napra úgy, hogy beszúrtak egy tűt a hónaljamba, és megkeresve az idegeket és a megfelelő helyre juttatva a cuccot, 12 órára egy rongydarabot csináltak az egész karomból, így ennyi ideig semmit, de semmit nem éreztem vele. Ez lehet, hogy nem hangzik jól, de nem volt vészes, nekem pedig mindig az jut eszembe, hogy 100 éve kaptam volna egy fadarabot, hogy harapjon rá és ordítson nyugodtan, aztán csá. Most meg űrtechnológia van, halálosan mázlisták vagyunk. Azért a biztonság kedvéért kértem, hogy adjanak kokaint, vagy amit lehet, hogy ne legyek teljesen tudatomnál, és kaptam is vénásan valami kellemes kis koktélt, amitől édesdeden átaludtam majdnem az egész műtétet, aztán pedig rezignáltan néztem végig egy tükröződő felületen, ahogy összevarrják a csuklóm, miközben mindenféle hétköznapi dolgokon nevetgélnek. Idilli pillanatok voltak ezek.

Aztán pedig kórház. 5 darab cuki, öreg mamával voltam egy szobában, rajtam kívül mindenkinek combnyak-törése volt. Értsd: én voltam az egyedüli, aki tudott járni. Nem mondom, hogy jólesett a frissen műtött, totál érzéketlen karommal pörögni, de ezek a nénik annyira kiszolgáltatottak voltak, hogy természetes volt, hogy én viszek nekik vizet, hozok kávét, felveszem a lepotyogott újságot, megkeresem a szemüvegüket, szólok a nővérkéknek, ilyesmik. És hát annyira édesek voltak, még ha meg is őrültem, hogy ordítoznak egymással, és így is folyamatosan tökéletesen félreértik egymást, mert persze mindenki nagyot hall. Aztán meg este, mikor azt hittem, végre bealszanak, és nyugi lesz, akkor meg nekiálltak versenyt horkolni egymással. Nehéz volt eldönteni, ki nyert. 

Csak egyet aludtam bent, a látogatásról letiltottam a pasimat, meg anyut is. Ezt abban a pillanatban meg is bántam, hogy a mamák kicsomagolták a látogatók által hozott, frissen sütött rántott húsokat, forró húslevest, friss, ropogós cseresznyéket és egyéb ínycsiklandó ételeket. Persze kaptam kórházi kaját, ami meglepően oké volt (mondjuk tegyük hozzá, hogy szerintem én vagyok a világ legkevésbé válogatós embere, egyetlen dolgot utálok, a lecsót a sült paprika miatt, és azt is zokszó nélkül, jóízűen megeszem, na jó, a paprikát nem), meg hát halálosan éhes is voltam. 

Aztán másnap reggel jött a dokim, megvizsgált, azt mondta, hogy minden csodálatos, megsimogatott (!!!), a gipszelőember a külön kérésemre (mert hogy az addigi gipszemre nem mentek rá a ruháim) rám rakott egy extra filigrán, csinos, rövid kis gipszet, és hazaküldtek, hogy the only way is up, tessék meggyógyulni. Én meg már ott sem voltam.

És értem jött apu, beültem az autóba, és elmeséltem neki, hogy basszus, iszonyú pozitív élmény volt az egész. A baleset utáni hozzámállás a sürgősségin, a várakozás, a vizsgálatok, a műtét, a kórterem, a dokik, a műtősfiú, a nővérkék, a mamák, minden. Tudom, hogy iszonyú helyzetben van az egészségügy, és lehet, hogy szarból építenek várat, de hogy nekem ebből nagyon kevés jött le, az tuti, mert valószínűleg vérprofin csinálják, szívvel, lélekkel - persze, hogy is lehetne máshogy. 

És természetesen eszembe jutott az is, hogy lehet, hogy velem mindenki pozitív, mert fiatal vagyok, extra kedves, és mindig mosolygok no meg engem nem kell ágytálazni, és akkor én is ezt kapom vissza, de ettől függetlenül is respect, és hálás vagyok, de nagyon komolyan. 

Egyébként azon kívül, hogy 2 napig a hajam sem bírtam összefogni, valamint nem bírtam összevágni a tányéromon az ételt, (a családom és a pasim folyamatos derültségére, de komolyan, mint egy 3 éves), ha ki akartam nyitni egy üveg vizet, akkor segítséget kellett kérnem, valamint volt egy kiakadós mélypont, amikor egyedül maradtam egy üveg aznap készült eperlekvárral, és nem bírtam kinyitni (azt hittem, megőrülök, majdnem sírtam), szóval ezeken kívül teljesen oké volt minden. 3 hete volt a műtét, és most úgy írom ezt a posztot, hogy nincs a kezemen még rögzítő sem, és már egyáltalán nem fáj semmi. Mondjuk ha elmegyek itthonról, akkor azért befáslizom, de főleg esztétikai okokból, hogy ne botránkoztasson meg senkit a heg (ami a mostani kinézetéből kiindulva szerintem alig fog látszani). Szerintem olyan 70%-osan tudom már használni a kezem, bicajozom, vezetek, mosogatok, minden, mondjuk nem annyira hajlik még a csuklóm, de annak idő kell még, meg torna. Ja és a súlyzós edzések még messze vannak, de futni már rendszeresen eljárok.

Hát így.

To be frank

Nagyon ellentmondásosak az érzelmeim a nem-blogolással kapcsolatban. Egyrészt, mikor mindenféle tökjó, vicces, színes, kalandos dolog történik, főzök valami zseniális tízperceset abból, amit a hűtőben találok, lövök a Spotifyon valami nagyon nekem (nektek) való zenét, vagy egyéb molnárilonkás kontent születik, akkor mindig eszembe jut, hogy dejó, ezt majd beblogolom. És akkor eszembe jut, hogy jaaa, de én már nem blogolok. Ó. És akkor elsőre kicsit csalódottság-érzés van, aztán pedig azonnal megkönnyebbülés, hogy basszus, milyen szuper már, hogy senki (mármint az IRL kapcsolataimon kívül) nem tudja, hogy mi történik velem, kurvajó - széles mosoly, ugrabugrálás. Felszabadító érzés. 

Ezzel együtt a blogok olvasását is abbahagytam. Jó, nem teljesen, mert a kedvencek azért kedvencek még mindig, de egyrészt úgy látom, hogy másokban is alábbhagyott a lendület, másrészt valahogy már számomra sem olyan fontos, hogy mások életét kövessem. 

Jó, azért bevallom, egy icipicit azért hiányzik a blogolás. Nem minden szempontból, de van egy pár dolog, amit szeretnék megosztani veletek. Úgyhogy elmesélem őket, jó?

Napi Milcsi

Ma az érettségi után hazahozott az egyik fiú autóval a suliból. 

Fiú: -Tanárnő, hogy-hogy ma nem biciklivel jött? 
Én:  -Ez a ruhám túl szűk, nem tudok benne biciklizni. 
Fiú: -Hahaha hihihi.
Én:  -???
Fiú: -Ezt most komolyan mondja?
Én: 
Fiú:

What to share

Azt gondolom, hogy ennek a blognak itt van vége. Meg tudom magyarázni. És tényleg nem várom, hogy írjatok, hogy jaj neeee, írjál még, mert tudom, hogy cukik vagytok, de pont az a bajom, hogy túl nagy az érdeklődés, és már nincs igényem ekkora figyelemre, nem igénylem már, hogy mindenféléket megosszak magamról. 

Az van, hogy történik egy csomó minden, mint hogy

• megvolt például az év bulija a bloggerlányokkal szombaton, ami egyszerűen zseniális volt, képzeljétek el, hogy délután 5-kor a napsütésben, 25 fokban a Dunán koktélozgatsz és bulizol a város - komolyan - legjobb fej embereivel, mindezt kurvajó zenékre. Szerintem überelhetetlen, de azért majd megpróbáljuk. (lávláv, lányok)
• a kiskutty olyan boldog a tölcsérjével, mintha ez lenne a legjobb dolog az életében, szaladgál, házat őriz, fetreng. Mindennek nekimegy, meg felakad, de ez egyáltalán nem rontja el a kedvét. Édes szívem. Én meg itt aggódtam. 
• Dani a legcukibb pasi a világon, fülig ér a szám, ha eszembe jut. ♥
• Eltörtem a csuklóm. A balt, jobbkezes vagyok, és minden a helyén, csak hát eltört, szóval oké. Eleinte szomorkodtam miatta, de már ma is sokkal jobb, tudok kábé mindent csinálni gipsszel is, még hajat is mostam reggel, és tök csinos volt az outfitem a virágos kisruhához húzott fehér tornacipővel és a fehér, rövid gipsszel (szia, Mia!), szóval lehetne ez rosszabb is. Holnap kiderül, hogy megerősítik-e vassal. 

Na, és az van, hogy nincsen kedvem már ezekről itt mesélni. Azért mesélek, mert tudom, hogy elvárások vannak, és muszáj, ami komolyan, wtf? Pedig már nem esik jól. Eleve úgy érzem, hogy egy ideje erőltetem az írást, leírom, hogy mi történik, oszt jónapotkívánok. Értitek, nem azért írok, mint régen, mert alig várom, hogy leírjak és pötyöghessek, hanem mert. Nem tudom, hogy miért. Nincsen már rá igényem, hogy annyi mindent megosszak magamról. Másrészt Pillánál is láttam, meg magamon is tapasztalom, hogy túlságosan megérintenek a reakciók, már a kommentekre gondolok. Nálam nincsenek trollok, de azért nálam is van, bár főleg másoknál látom, hogy mindig mindenki jobban tud mindent, csupán a hülye kis blogposztok alapján, amikből az életünknek csipán icipici szelete látszik, és mégis.

Írt egy lány valamelyik nap, biztosan olvasni fogja ezt, és nem hibáztatom, csak valahogy felébresztett a levele. Az volt, hogy kérdezett egy csomó olyan infót, amiről nem szoktam publikusan mesélni itt, biztosan képben vagytok egy csomóan, hogy hogy hívnak, meg ki vagyok, nem olyan nagy titok (meg a múltkor ki is írta valaki a nevem Pillánál, mert nem tetszett neki, amit írtam, hát köszi), de értitek, nem akarom, sosem akartam ezt a blogot totálisan nyíltan írni. Szóval ez a leányzó kérdezett a régi blogomról, hogy szeretné olvasni, meg hogy mi történt anno, meg még egyebeket. Azt is megírta, hogy ha nem akarok, nem kell válaszolni, és bocsi. Én meg válaszoltam, olyan email alól, ahol nem látszik a nevem, meg semmi, hogy hát ezekről nem véletlenül nem írok publikusan, nehari. Erre válaszlevél: közben már kiderítettem, ki vagy, és megnéztelek facebookon, és látszanak a képeid is (mondjuk ezt az infót köszi), meg még eztésezt tudom, blabla. Nem tudom elmagyarázni, de nagyon szarul esett. Hogy megkérdezi, szépen válaszolok, hogy I choose not to share this info, mert úgy érzem, hogy van választási lehetőségem (én hülye), és kvázi az arcomba dörgöli, hogy de akkor is kiderítette. Stalker level ötmillió.

Én mondjuk nem értem, miért olyan fontos, hogy ki áll egy blog mögött. Én is sok blogot olvasok, és egy csomónál nem tudom, ki írja, és eszembe nem jut kinyomozni. Na és mivel úgyis vannak mostanában ezzel kapcsolatos (már a fent említett writer's block típusú) dilemmáim, nem véletlenül most gyalultam le a fb-omat is, most úgy érzem, hogy nem kell már ez nekem. Ez van most. 

Ma elmentem este a Lidl-be, gyönyörű koranyári este volt, sétáltam, mert a gipszem miatt nem tudok bicajozni, vettem kenyeret a holnapi szendómhoz, meg hozzávalókat a curryhez, amit Dani főz majd nekem holnap. Most az a hobbim, hogy nézem, ahogy szexin főz, és mivel beteg vagyok, minden kívánságomat teljesítenie kell, és ezt kértem holnapra, ő meg nagyon lelkes. Na és egy pár napja gondolkodom már ezen a blog, meg oversharing-ügyön, és erre jutottam ma hazafelé sétálva. Hogy már nem fontos ez nekem. 

Poor thing

Ma van a nagy nap, anyuék vitték el a kutyát reggel, mert én ugye dolgoztam. Délután 5-re kell érte menni, azt mondták, a saját lábán tud majd hazajönni (persze autóval megyek érte). Izgulok, milyen állapotban lesz, lesznek-e fájdalmai, szóba áll-e velem. Ugye amikor kozmetikushoz viszem, kap némi kábítást, és olyankor is alig él egy napig, hát, kíváncsi leszek, most mit alakít majd, a pulik ugyanis meglehetősen hisztis, sértődékeny lények. 

Délután elmegyek edzeni, még a kutya előtt, közben kimostam a függönyöket, amitől mindig olyan finom illatú lesz a lakás, meg kicsit takarítok és kitakarítom a hűtőt. A pasim most hétvégén költözik, úgyhogy igencsak el lesz foglalva, én meg ugye ápolónőt játszom, szóval nem nagyon tudom, tudunk-e egyáltalán randevúzni. És hát végre, végre, hogy itt a jó idő megint, persze én nem mehetek sehova, mert egy elesett pulikutyát kell istápolnom. 

mais amor sff

Tegnap este bementem Budapestre, és a vasútállomáson ez a friss falfirka fogadott: 

Szerintem tökéletes, velős, kifejező és gyönyörű. Gyömbérke után szabadon az jutott eszembe, hogy ha egyszer tetoválásra adom a fejem, akkor CSAKIS ezt varratom magamra:). 

Meg még az volt ma, hogy dolgozatot írattam az egyik cukrász osztállyal, és miután végigpoénkodták-nevetgélték a dogát (velem együtt), mondtam, hogy gyerekek, ti engem nem vesztek komolyan. Erre az egyik fiú: de igen, magának van tekintélye. Mire az egyik lány: és a tanárnő a legaranyosabb tanárnő az iskolában! 

Awww? Mondjuk azt nem mondta senki, hogy komolyan vennének. 

óóóbazzz

Annyira szomorú vagyok. :(

Nekem a kutyám olyan, mintha a gyerekem lenne, teljesen össze vagyunk nőve, tökéletes a harmóniánk. Tudom, hogy teljesen ki van szolgáltatva nekem, ezért mindig mindent megteszek, hogy a legjobb legyen neki. Soha egy napig nem hagytam, hogy szenvedjen, bármi baja volt, azonnal vittem állatorvoshoz, igyekszem a legjobb kaját venni neki, sokat viszem, hogy mozogjon, és nagyon-nagyon szeretem őt, fizikailag, meg mindenhogyan kimutatva ezt, hogy boldog kiskutya legyen ő. És szerintem az is.

És akkor ez bazdmeg. Ki kell heréltetni egy 10 éves, boldog kis nyuszikutyát. :(

Az volt, hogy már kétszer begyulladt a bűzmirigye, kitisztították, most kellett visszavinnem kontrollra. És volt a fenekén egy seb, ami egyre nagyobb, kapott rá a múltkor gyulladáscsökkentőt, de nem hatott, sőt, rosszabb lett, és most kiderült, hogy a hormonok miatt van (persze szakszerűbb volt a diagnózis, de hát én a latinó kifejezésekre nem emlékszem), ez egy jóindulatú daganat-szerű cucc, és nem fog meggyógyulni, mindig vérezni fog (csúnya, és biztosan fájdalmas), kivéve, ha ivartalanítják, és kivágják ezt az izét. 

Én ezt nem akarom, és bár tudom, hogy a kutyákat ez nem viseli meg annyira, de hát akkor is borzalmas. Nem? De mivel én maradéktalanul megbízom az orvosokban, és az állatorvos azt mondta, hogy a kiskuttynak így lesz a legjobb, már meg is van a műtét időpontja péntekre. Ráadásul 30 ezrem bánja. Hát, nem ez a nap legjobb híre. 

Basszus. Azt tudom, hogy csökkenteni kell a kajáját, és többet kell majd vinni mozogni. De szerintetek hogy él meg egy felnőtt kutya egy ilyet? Megváltozik? Érti? Csalódik bennem? Rossz lesz neki? 

Helyzetjelentés

A kedd álruhás hétfő. Amúgy nem lett volna, mert kipihentem magam a hétvégén, de ma bent aludtam Budapesten, és hát nem sikerült túl sok órányi alvás abszolválni egyikünknek sem. Csak a 4. órára kellett bejönnöm, amúgy nem is lett volna ma órám egyáltalán, de helyettesíteni beírtak néhány órára, persze nem bánom. Ez valami fura perverzióm, hogy szeretek idegen osztályoknak órát tartani.

• Örülök: ...mert bármennyire fáradt vagyok, folyamatos vigyorral az arcomon mászkálok a suliban. Annyi kaland, izgalom, rejtély, lehetőség egy bimbódzó románc, és még sokkal inkább az, hogy ha a partner ilyen aktívan, kalandvágyóan és lelkesen áll az egészhez, mint nekem Dani. Egy szimpla hétfő estét is képes úgy prezentálni, hogy úgy érzem, mintha valami óriási dolgot ünnepelnénk. 
• Szomorkodom: ...reggel még olyan szép napsütésben jöttem haza, hideg sem volt, ha viszont most kinézek az ablakon, akkor inkább tippelnék novemberre, mint május közepére, hát brrr. Én rendesen kabátot hordok, oké, őszi-tavaszit, de akkor is, kell alá kardigán, meg sál, meg mittomén. Két éve ilyenkor Pillával fürödtünk a Balatonban, most meg. 
• Izgatott vagyok:  ...jó értelemben. A pasim új lakásba költözik 1-2 héten belül, és hát nagyon izgalmas ebben részt venni, tervezget rengeteget, hogy mi, hogyan legyen, és bevon, pedig hát szinte alig ismerjük még egymást. 
• Várom: ...a nyarat, az első napozást a Duna-parton, a lepirult arc érzését, a szabadtéri koncerteket, a fröccsel a kézben megnézett naplementéket.
• Szeretnék: ...utazni. Majdnem elutaztunk a hosszú hétvégén, csak ki kellett volna vennem hozzá a pénteket, és én olyat nem tudok.
• Sütni fogok: ...ki kell használni a spárga szezont, szerintem délután sütök spárgás quiche-t (ezerszer kipróbált recept ITT)
• Sport: ...a héten nem jutottam el az edzőterembe, viszont otthon többször is edzettem, annyira jó videók vannak fent a youtube-on, most EZ a kedvencem, fél-1 perces gyakorlatokból van összerakva, zsírégető, 40 perc csak, de nagyon bejön. 
• Hangulat: ...aludnék.

Too good to be true

Most volt először, hogy két este egymás után együtt aludtunk, és így egy egész napot reggeltől estig együtt töltöttünk. Nem tudom, hogyan lehetett volna tökéletesebb  a nap, szerintem sehogy. Reggeliztünk, autóztunk, piacoztunk, kávéztunk, főztünk, ettünk, filmet néztünk, aludtunk, elvitt halászlét enni a Velencei tóhoz, zenét hallgattunk, boroztunk. Megkérdezte, mik a benyomásaim, és hát nem is tudom... Olyan magától értetődő az egész. Magától értetődő és iszonyú jó. Nagyon, nagyon szeretek vele lenni.

Még csak egy hónapja ismerjük egymást. Mosogattam valamelyik nap, persze körülötte forogtak a gondolataim, és egy pillanatra bevillant, hogy lehet, hogy csak álmodom? Hogy mindjárt felébredek, és nem létezik, nem ismerem, nem vagyunk együtt. Egy másodpercre teljesen élethűnek tűnt a dolog, óriásit fordult a gyomrom, kellett néhány nagy levegő, hogy megnyugodjak. Úgy tűnik, annak ellenére, hogy teljesen lazán állok az egészhez, elkezdett igazán súlya lenni a dolognak, ami azzal együtt, hogy ijesztő, meg hogy hihetetlen, nagyon jó érzés. Néha, amikor együtt vagyunk, csak nézem őt és vigyorgok, rám néz, és fülig szalad a szája neki is. 

Hát ilyen most.

FB

Ma töröltem a fb-ról a lépeim 99%-át, nagyon felszabadító érzés volt. Már egy ideje szinte semmit nem töltök fel, nem posztolok, de azt is érzem, hogy zavar, hogy ilyen sok minden van rólam fenn, taggelt, meg minden egyéb formában, főleg a régi időkből, szerintem több száz fotó. Na, most már alig van. Annyira belejöttem, hogy még nézegettem, hogy mit törölhetnék még rajta? Most úgy érzem, hogy bármennyi info TMI, ha a Facebookról van szó. 

happy rain

Persze, csak a szám nagy, végül vettem a Women's Secretben olyan melltartót, amit el lehet rejteni a ruha alá úgy, hogy szabadon hagyja a hátad, ilyen. Persze a ruhát továbbra sem tudom hordani, mert a hosszú hétvégére megint jön a hideg, meg az özönvíz, hát olyan jó, pfff.  

A hetem meg az érettségikről (a felügyeletről és a javításról) és a szakmai vizsgákról szól, még holnap is bent leszek késő délutánig, pedig csak 11-ig lenne órám - na jó, nem nyüszögök. Nem tudom, mi lesz a hétvégén, mert amikhez kedvem van, azokhoz mindenhez kellene napsüti meg huszonfokok, kösz a semmit, buzi időjárás. Mindenesetre vettem egy sárga esernyőt, azzal lehet, hogy kicsit több kedvem lesz kimozdulni. 

Vagy nemes egyszerűséggel alszom 3 napot kijavítom az összes érettségit. 

Ja, és megint van színes körömszituáció: