Nem megy

Ma este egy barátomnak, illetve inkább haveromnak volt a kiállításmegnyitója egy helyen itt a városban. Esett nagyon, jól eláztam a bicajon, mire odaértem, de volt kedvem emberek közé menni. Sokan nem jöttek el, korai is volt a kezdés, meg a randa idő, ugye. Viszont az a fura helyzet állt elő, hogy csak fiúk voltak, és azok sem közeli barátaim, hanem csak haverok, egyetlen lányismerősünk sem jelent meg. Megvolt a megnyitó, majd egy darabig csapódtam ide, oda, beszélgettünk nagyon felszínes dolgokról, edzésről, időjárásról, a kiállításról, borokról, egy új helyről a városban - még a dohányzókhoz sem tudtam csapódni, mert egy ideje már a kocadohányzást is abbahagytam. Aztán mikor rájöttem, hogy ez most nekem egyáltalán nem megy, felhúztam a dzsekim, a nyakam köré tekertem a sálam, és ahogy szoktam, szépen, angolosan, búcsúzkodás nélkül távoztam. 

A mai napom legszebb pillanata az imént elfogyasztott, rizstejből készült forró csoki volt. Akkor most legyen jövő június, nem? 

Okay

Annyira jó érzéseim volta ezzel a fiúval kapcsolatban. Irtózatosan kedveseket írt, nagyon, nagyon tetszett, hogy milyen vicces, laza, fantáziadús, mennyire vonzóak a dolgai. Valahogy stimmelt az egész, éreztem, tudtam, hogy milyen lesz vele lenni.

Délután hazajöttem suli után, ebédeltem kacsamellet, amit még előző este sütöttem, mellé salátát ettem madársalátából, reszelt sárgarépából, reszelt céklából és narancsból. Elmentem futni, mert akkor még nem esett, egyre jobb az erőnlétem, kitartóbb vagyok, nagyon élvezem. Vittem a kutyát is, neki sem árt, mert a doktornéni azt mondta, pocakja van, és hát tényleg, mondjuk én imádom, szép, kerek, simogatni-való. Kocogott mögöttem végig, időnként lemarad szagolászni, majd hallom, ahogy spurizik utánam, hogy behozza a lemaradást, nagyon cuki. Mindketten boldogan értünk haza. 

Itthon aztán betoltam teljes hangerőn egy Jason Mraz válogatást Spotifyon, beálltam a forró zuhany alá, hajat szárítottam, válogattam a ruhákat, sminkeltem, közben énekeltem hangosan, táncolgattam. Már akkor szerelmesnek éreztem magam, mintha nem az első, hanem mondjuk az ötödik randevúnkra készültem volna. 

A vonatutat végigírogattuk, szórakoztatott, nevetgéltem rajta. Aztán megérkeztem, leültem vele szemben... És nem az a srác volt, akit elképzeltem, akire napok óta készültem, akibe kicsit már szerelmes is lettem. Végül is helyes, jó fej, okos, jót beszélgettünk... Illetve ő, én főleg hallgattam, mert nem nagyon jutottam szóhoz. Az a típus, aki feltesz egy kérdést, de aztán nem hallgat meg, hanem a szavadba vágva tolja a saját véleményét, és nem is emlékszik utána, hogy hogy jutottatok ehhez a témához, hogy eredetileg téged kérdezett - szerintem ő nem sokat tudott meg rólam. Aztán éjjel megírta, hogy nagyon jól érezte magát, találkozzunk még, és reméli, nem beszélt túl sokat. 

Itthon megnéztem megint a képét és a profilját. Kár, hogy nem azzal a fiúval találkoztam, akit elképzeltem, ő jobban tetszett volna - és ezzel azt hiszem sokat el is árultam az online társkeresés furcsaságairól. És tudom, nekem az sem jó, ha bizonytalan egy pasi, és az sem, ha túl határozott. Találkozom még vele, mindent összevetve tetszett, mert szerintem egy első randi nagyon fura helyzet, és hátha stresszelt - vagy nem tudom. Hogy kell elvárások nélkül érkezni egy találkozóra? Nem nagyon lehet, ugye? 

Most egy kicsit csak Peter Quinnről szeretnék álmodozni, meg esetleg aranyos kiscicákat nézegetni. 

Let's forget about it

Hát maradjunk annyiban, hogy túl korai volt örülni, hogy a nyomulásomra végül megírta az exem, hogy elküldi a cuccaimat, mert nem küldte el azóta sem, és azt gyanítom, hogy nem is fogja, pedig csak egy kávézóba kellene beadnia egy barátnőm nevére. Mondanám, hogy nem érdekel, legyen boldog a cuccaimmal, de a vadiúj Lancome szempillaspirálomat meg a gyönyörű bugyijaimat azért sajnálom. Úgy látszik, ebben sem felnőtt még, de tényleg, számomra egy csomó férfi rejtély. 

 

Helló, endorfinok

Tegnap este a nagy nihil közepette bejelentkezett egy fiatalember, akivel egy ideje barátkozom online, és egészen vicceset és jót beszélgettünk, majd kitaláltuk, hogy a héten találkozunk is. Én meg ettől annyira belelkesültem, hogy egyszerűen nem bírtam elaludni, majd mikor végül igen (olyan fél2 körül), akkor meg össze-vissza baromságokat álmodtam és félóránként felébredtem. Most szörnyen elgyötört vagyok, mert 6-kor kelnem kellett, de legalább van újra min (kin) legeltetni a gondolataimat. Az oldal szerint ugyanis iszonyúan összeillünk, a levelei alapján pedig okosnak, viccesnek, helyesnek tűnik. No meg jéghokizik és zongorázni tanul... Awww?

Lassú víz

Konkrétan semmit nem csináltam a hétvégén, de tényleg, volt néhány nagy séta, de ennyi. Ma reggel fejfájással ébredtem, én, akinek soha, semmitől nem fáj a feje, de még a legdurvább másnap esetén sem (olyanom is iszonyú régen volt, uncsi az életem, na). Délután aludtam, attól sem múlt el, és még most is fáj a fejem, szóval nyüssz. 

Nagy sirámom még, hogy amióta nagyon szépen eszem (értsd: magamnak főzök, semmi étterem, anyuéknál is alig), elromlottak az ízelőbimbóim. Vagy pont, hogy megjavultak? Ha máshol, főleg ha anyuéknál eszem, mindent szörnyen sósnak érzek, pedig szerintük nincs változás, ők nem érzik sósnak. Múlt hétvégére vettem magamnak egy tábla joghurtos Milkát, ami világ életemben a kedvenc csokim volt, és egy málnás Ritter Sportot, és mindkettőt ehetetlennek találtam, szörnyű gejl, mű, fúúúj. Szombaton pedig vettem egy csokis zabkekszet, ami múltkor még ízlett, és már az sem. Már bűnözni sem tudok jóízűen, szörnyű.

Ezt az utcát már mutattam, de a kedvencem a városban, itt szoktunk leérni a partra. Ezen a ponton mindig megdobban a szívem, amikor meglátom a vizet.

Mindig mosolyog:).

Ki kell találnom, hogy ez a hét mitől lesz jó. Főleg, mivel a múltkor a csőtörés miatt elmaradt csütörtököt szombaton be kell pótolni, szóval már hétközben is kell némi hétvége-szerűséget művelnem. 

Valahogy nem találom a helyem, egyedül érzem magam, nem lelkesedem semmiért, csak úgy sodródom.

Szilvás lepény

Nem bírok betelni a szilvával, és fura módon még mindig érik a fügénk, úgyhogy néhány naponta megsütöm ezt a lepényt, természetesen a család legnagyobb örömére. Olyan finom!

Winter is coming

És hát igen, itt az ősz. Valamelyik éjjel nem bírtam felmelegedni a vastag, meleg pizsamámban, pamut zokniban sem a takaró alatt, úgyhogy előszedtem a szupermeleg ikeás takarót, amit tavaly, a születésnapomra kaptam az akkori pasimtól. Ez egy aránylag új termékük, kifejezetten fázósak részére szánják, és nekem gyanús is volt, ugyanis nem tűnik vastagnak, sőt, ha a fény felé tartod, akkor simán átjut rajta a fény. És mégis, simán lehet meztelenül aludni alatta (jó, így egyedül nem szoktam), pedig én éjszakára lekapcsolom a fűtést, és olyankor hideg van nálam. Szóval könnyű, dupla és szupermeleg, imádom, mindig ilyen takaróra vágytam. Már csak egy pasi kéne hozzá, akivel összebújhatok alatta, de azért egyedül is nagyon finom alatta aludni. 

Ja, és a fűtést is bekapcsoltam. És ma nem fehér, hanem egy testes, francia vörösbort vettem a lidliben. Tényleg jön a tél. 

No man's land

Tegnap láttam egy ismerősöm fotóját az IG-n, amihez oda volt írva a Vác hashtag, annak ellenére, hogy számomra teljesen ismeretlennek tűnt a hely, a pici, zöld sziget a Duna közepén, körös körül fák. Átküldtem a vizslás fiúnak, hogy ő tudja-e, hol lehet ez a gyönyörű hely, és azt írta, sejti. Úgyhogy ma elvitt oda.

Úgy volt, hogy bicajjal megyünk, de aztán felhívott, hogy hideg van, túl hideg a bringához. Úgyhogy megállt pont a megbeszélt időpontban a ház előtt a szép, piros autójával, autóztunk úgy 10 percet, aztán pedig kirándultunk. Olyan helyeket mutatott, ahol még sosem jártam, és leesett az állam, hogy konkrétan a várost sem kellett hozzá elhagynunk. A kirándulás alatt egyetlen emberrel sem találkoztunk, csak mi voltunk ketten.

Vagy két órán át kirándultunk, egy csomót kellett túráznunk a vadregényes dzsungelben, előttem ment végig, hajtogatta el az ágakat előlem, tartotta őket, ha pedig csúszósabb, sziklásabb, szintkülönbséges terephez értünk, akkor megvárt, nyújtotta a kezét, megfogta az enyémet, és el sem engedte, míg át nem értünk. Mindezt egy csomószor. Rengeteget beszélgettünk, aztán hazahozott. Talán a tesóimmal ilyen természetesek ezek a dolgok nekem, mint vele.

Nem tudom, mit mondjak, annyira jó ez nekem. Most, így jó, hogy nem számítok rá, hogy bármi más is történik köztünk, mint ahogy tavaly tettem, hanem csak élvezem az együtt töltött időt. Jövő hétvégére is elhívott kirándulni a Börzsönybe, négyesben megyünk, a kutyákkal. 

I'll bring you honey, honey

Hétfőn az egyik kollégám (a középkorú pasi, aki simogatott, talán még emlékeztek) kérdezte, miközben együtt bandukoltunk felfelé a lépcsőn órára menet, hogy mi újság, hogy vagyok? Mondom nagyon hétfő van. Ő meg, hogy kitartás, mindjárt itt a péntek. És mondtam neki, hogy pont ez az, én nem akarom úgy élni az életem, hogy mindig a pénteket várom, és a hétköznapokra mint elkerülhetetlen, letudnivaló rosszra gondolok. Főleg, mivel tudjuk, hogy a péntek délután és a hétfő reggel közt körülbelül 5 perc szokott eltelni, szóval igenis van súlyuk a hétköznapoknak. 

Úgyhogy kedden délután a fogadóóra után autóba ültem, összeszedtem Phoebe-t, a barátnőmet, besuhantunk Budapestre az A38-hoz, leparkoltunk, és 7-kor már a város vízen tükröződő fényeit nézegetve koccintottunk almafröccsökkel. Utána pedig 2 órán keresztül táncoltunk a Random Tripen, ahol Amy Winehouse háttérénekese volt a vendég, és hát wow, annyira jó volt. Amikor vége volt, megint beültünk a kocsimba, teljesen feldobva röhögcséltünk hazáig, aztán mikor itthon beléptem a lakásba, épp 11 óra volt, éjfélkor már aludtam is, ahogy szoktam, csak most kivételesen nem egyedül, a kanapémon, az internet vagy a TV előtt töltöttem az estét, hanem emberek között, a barátnőmmel, zenével.

Egy csomó ilyet akarok, nem érdekel, hogy jön a tél. 

Fuck this shit, I'm leaving

Hétvégén iszonyúan felhúztam magam, ennek eredményeképp egy napot fel és alá járkáltam, abba akartam hagyni a blogolást, de komolyan, mi van az emberekkel? Még mindig nagyon rosszkedvű vagyok, de aztán rájöttem, hogy who cares, zen van, és hogy sokkal nagyobb probléma, hogy kitiltottak 15 napra az ncore-ról mert nem seedeltem elég lelkesen, és most mi lesz velem 15 napig, nem tudok a cuki anyukámnak filmeket letölteni. Jaj. 

A suliban nem bírják eldönteni, hogy mikor mehetünk Franciaországba. Minden nap több ezer forinttal drágul a repjegy, úgyhogy szerintem elhatározhatnák magukat, bár tény, hogy nem én fizetem. Elméletileg holnap kiderül, lehet, hogy 1, lehet, hogy 2 hét múlva megyünk. Az viszont még mindig tutinak tűnik, hogy megyünk. Azt a pillanatot várom, hogy a reptéren magam elé veszek egy hatalmas kapucsinót, onnantól minden jó lesz.

Hétvégén a végére értem a Homeland 4. évadának, szerelmes lettem Peter Quinnbe, de komolyan, nem is emlékszem, mikor volt rám pasi utoljára ilyen hatással, még igazi sem, nem hogy virtuális, és most nincs értelme az életemnek (sem a Homeland nélkül, sem Peter Quinn nélkül, ja és szex nélkül, lehetőleg Peter Quinn-nel). 

Teljesen ráfüggtem a zöldségekre, iszonyú jó kajákat csináltam a családnak (meg magamnak), de már a párolt zöldbab-brokkoli-borsó is teljesen kielégít, és sütőtök, cékla, hagyma, cukkini, fokhagyma, mmm. Jó, azért csináltam szilvás Ilonka-féle-lepényt is, mert ugye az élet édességére is kell némi hangsúlyt fektetni. 

Voltam az előbb futni, zene, és a kilométerek meg az idő mérése nélkül, finom ősz-illat van a városban és a Duna-parton, csak vigyázni kell, mert egyrészt a gesztenyék kitörik a futók bokáját, másrészt 8-kor indultam (meg kellett néznem a Konyhafőnököt), így aztán elég rendesen nézegettem a hátam mögé. Viszont cserébe meleg volt, szerettem. Holnap vizsgáztatok, aztán értekezlet, majd fogadóóra, és még este is lenne programom, de gőzöm sincs, hogy hogyan lesz hozzá energiám. 

Nem vagyok valami nagy passzban, kicsit motiválatlan vagyok, sokat dolgozom, megint vállaltam új diákot, spórolok, hogy majd tudjak funolni, ha annak lesz itt az ideje. A blogomat is úgy érzem, kiüresedett, elmesélem, hogy mi történt a hétvégén, vagy hogy mit főztem, és hát ennyi. És azt is tudom, hogy nem szerethet mindenki, meg emlékeztetnem kell magam, hogy én ezt a blogot elsősorban magamnak írom, és leszarom, hogy ki mit gondol, de ez gyakorlatban nem ilyen egyszerű. 

Viszont az exem azt írta, hogy a héten visszaküldi a cuccaimat, na, hát legalább ez. Azt írta, hogy még volt piszkos zoknim a szennyesben, és ez akadályozta, nem akartam visszaírni, hogy már több, mint egy hónapja nem jártam nála, azóta nem mosott? o.O 

Munka, pihenés, szórakozás

Annyira azért nem egyszerű ügyesen egyensúlyozni a munka, a fun és a pihenés közt. Pénteken csak fél 1-ig dolgoztam, de 5 órám volt folyamatosan, és annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam koncentrálni, mintha lemerültek volna az elemek, pedig ez volt a lazább hetem, a jövő hét lesz gyilkos, sokkal több óra, délutánonként is, kedden fogadóóra, mindemellett sport és programok. Szóval hazaértem a suliból, később, mint terveztem, mert volt még bent tennivalóm, kicsit gyönyörködtem az 'új' lakásomban, pakolásztam, ebédeltem, de fejben már készültem Budapestre. Volt még 2 órám a vonatig, gondoltam ebből egyet meditálok, egyet pedig készülődöm. Lefeküdtem a kanapéra, betakaróztam, de éreztem, hogy ha most elalszom, nem kelek fel másnap reggelig. Úgyhogy kicsit pihentem, majd inkább kiültem a kertbe, és csak élveztem a meleg napsütést. Majd a maradék egy órában felpróbáltam kb az összes ruhámat, és hát ez volt az a helyzet, amikor semmi nem áll jól, semmi nem tetszik, és komolyan el kellett gondolkodnom, hogy mit hordtam tavaly ősszel, miközben tele van jobbnál jobb ruhákkal a szekrényem. Tudom, hogy mindenkinek van ilyen, de nekem nagyon rég volt dolgom vele utoljára, mert ismerem és szeretem magam, tudom mi áll jól, vannak bingó cuccaim... De most valahogy minden borzalmas volt, nem is értem.

Aztán végül magamra aggattam néhány cuccot és bementem Budapestre, miközben úgy éreztem magam, mint aki mindjárt meghal végelgyengülésben, aztán a vonaton jöttem rá, mi a baj: elfelejtettem ebéd után kávét inni. Aztán tartottam egy órát, ami mellé kaptam egy dupla kávét szójatejjel, ami életmentő volt. Ezért ezután már kicsit lelkesebb voltam, mivel randim volt (nyugi, csak Pillával), ráadásul a cuki haverjaim koncertjére mentünk, akik nem olyan rég szerepeltek egy tehetségkutatón, és azóta egyre sikeresebbek, egyre több helyen játszanak, és meg kellett állapítanom, hogy egyre jobbak is, büszke vagyok rájuk. Aztán Pilla elment egy rockkoncertre (de meg tudja magyarázni), én meg a rocksztár barátaimmal meg a csajokkal beültem még a Castroba, ahol a világ nagy dolgainak (azaz társkeresés és pasik) megbeszélése mellett két egész pohár barna sört sikerült kivégeznem, mielőtt nekiálltam volna folyamatosan ásítozni. Na az volt az a pont, mikor felálltunk és hazajöttünk. És igen, tényleg így van, ahogy beszéltük, Gabesz, akkor is, ha kimerültek vagyunk, muszáj kimozdulni és társasági életet élni, meg élményeket szerezni, mert időnként sokkal jobban feltölt, mintha helyette hazamennék semmittenni. 

Workspace2

Szerintem elmondhatom magamról, hogy 'morning person' vagyok, szeretem a reggeleket. Persze néha nyűgös vagyok ilyenkor én is, de szerintem nem is egészséges minden nap ilyen korán indítani a napot. Reggel 8-tól néhány órán keresztül telibe süti az ágyam, a hálószobám és a dolgozóm a nap, ezért szombaton és vasárnap reggel nagyon szeretek itt fetrengni, pakolászni, tenni-venni, és a kisállataim is ide járnak ilyenkor napozni. Jó ilyenkor végigfuttatni a szemem a levegős, napsütéses lakáson. Délután 4-től úgy órán keresztül pedig a kanapém fürdik napsütésben a nappaliban, ilyenkor jó picit ott ejtőzni, ahogy süt rám, és melegít a nap, ha van ilyesmire lehetőségem. Szeretek itt lakni.  

A dolgozó pedig ilyen volt: 

És ilyen lett: 

Workspace

Átrendeztem a lakást kicsit, küzdök ezzel a középső dolgozó résszel. Ugye elég nagy terem van itt, az íróasztal a falra tolva, meg a többi bútor is, középen semmi, és ezen a részen csak át szoktam sétálni, hogy a nappaliból eljussak a hálóba, meg vissza. Sosem ülök le az asztalhoz, eszembe sem jut, a konyhaasztalnál vagy a kanapén szoktam dolgozni vagy blogot írni, tulajdonképp ki is dobhatnám az asztalt, de tartok benne egy csomó mindent, meg hát akkor meg főleg mit csinálok a sok hellyel? Itt talán valamennyire látszik, hogy milyen volt, előtte a fehér forgófotel: 

Arra gondoltam, hogy megfordítom az asztalt, és behozom térbe, valahogy így:

Persze az én asztalom nem ilyen szép levegős, meg hát... Na. Apu segített tologatni a bútorokat, több dolog is változott, a piros komódot is elfordítottam, és szerintem jobb lett így, nem az igazi még mindig, de sokkal jobb. Most is itt ülök az asztalnál, blogolok, és működik. Így rálátok a nappalira, a TV-re, nem háttal ülök mindennek. Még azért kell rajta gondolkodnom meg próbálgatnom, kísérleteznem. Majd lefotózom, ha épp nem este lesz, és megmutatom. 

Fall

Ma reggel megint az edzőteremben kezdtem. Iszonyú hideg volt a bicajon 6-kor, mikor elindultam, de aztán ott már hamar bemelegedtem, és nagyon jó volt megint, 7:40-kor, mikor kiléptem az ajtón, már hét ágra sütött a nap, nagyon jó érzés volt frissen, lezuhanyozva, tele energiával munkába indulni, főleg úgy, hogy tudtam, fél 1-kor végezni fogok. Aztán mikor kötöttem ki a bicajomat, megállt mellettem egy szép, piros autó, leereszkedett az üveg, és a vizslás fiú volt, épp dolgozni ment. Olyan cuki, imádom őt, na, az van, mindig fülig szalad a szám, ha meglátom, vagy ha rám ír. 

Suli után csináltam fitnesz kaját, és csak egy darab túrógombócot ettem desszertnek anyuéknál, hős vagyok, no meg meg is érdemeltem. Aztán olyan meseszép idő volt, hogy elmentünk a kutyival csavarogni, gyönyörű most a város, szerintem nincs még egy olyan évszak, amelyiknek a hangulata ennyire jól illik a városhoz.