The crew

Tegnap találkoztunk a bloggerinákkal a kaja.hu-ban a Petőfi utcában. Mindenkinek volt olyan, akit nem ismert még (a blogját sem), és mégis szenzációsan sikerült az este. Ettünk, ittunk, nevettünk, dumáltunk, kutyáztunk. Illetve a legtöbbet Anna kutyázott, ő szerintem konkrétan szerelmes lett a társaságunkban tartózkodó négylábú úriemberbe, időnként totál elvesztettük őt, mikor a mondat közepén mesefigura-hangra váltott, és már nem hozzánk beszélt, hanem a kuttyhoz. Csináltam egy halom tökjó képet, sajnálhatjátok, hogy nem mindenki járult hozzá, hogy publikussá tegyük őket. Majd még csináljunk ilyet, és gyertek el többen is. 

Ezért mondom, hogy ezt ingyen is csinálnám

Volt a suliban egy lány, akit tavaly kirúgtak. Én csak egy évig tanítottam azt az osztályt, és az elején nekem is nagyon sok konfliktusom volt vele, az igazi gengszter, lányban. Már 17 évesen begyógyszerezve jön suliba, úgy beszél vissza, hogy nem hiszed el, majdnem nekimegy valamelyik tanárnak, durva, gáz pasijai vannak, órán nem lehet tőle dolgozni, felszólít, hogy hívd hercegnőnek... A hihetetlen kategória. Néhányszor meghallgattam, és kiderült, hogy vágyik rá, hogy mesélhessen, dől belőle a szó, kiderül, hogy abszolút nem érdekli a szüleit, akik elváltak, új család, linkség, a csaj a barátnőknél, pasiknál lakik, a szülők legnagyobb megkönnyebbülésére. Néhány nagy beszélgetés után jóban lettünk, onnantól nagyon szépen beszélt velem, az órákon teljesen jól elkezdett működni. Aztán annyit hiányzott, hogy kirúgták, az új osztályfőnöke mondjuk elég sokat dolgozott az ügyön, hiába mondtuk néhányan, hogy így teljesen el fog kallódni, ha már mi sem törődünk vele. Tudom róla, hogy dolgozik, gáz pasija van megint, nem tudom, hol, kivel lakik.

A múltkor, a szalagavatókor elmentem a kölykökkel meg a kollégákkal a helyi dizsibe, és kimentünk a levegőre rágyújtani, én szoknyában, pólóban voltam, hideg volt, cidriztem, mondjuk akkor nem zavart. Beszélgetünk, és egyszer csak érzem, hogy rácsúszik a vállamra egy rövid, puha, meleg kisbunda, hátranézek, és ő az. A hercegnő, egy szál pólóban. 

Tanárnő, bújjon bele a kabátomba, mert megfázik itt kint, nagyon hideg van. Hogy van?

Randiii

Úgy tűnik, hogy Pillával már megint találkozunk szerda este (6 körül), de arra gondoltunk, hogy ha akad még, akinek van kedve inni/enni velünk valamit, az jöjjön barátkozni, nagyon örülnénk. Én mondjuk leginkább bloggerekre, meg olyan kommentelőkre gondolok, akikkel azért elég jól ismerjük egymást, mert nekem fura szokott leülni valakivel, aki mindent tud rólam, én meg semmit őróla... Ha értitek, hogy mondom. :)

Részletek e-mailben, nála is, nálam is (de leginkább nála, bocs, Pilla, mert nekem holnap pl. meghalni sem lesz időm). 

Naaa:)?

Clinique Happi(ness)

Szinte tökéletes volt a hétvége, pont, amilyenre most szükségem volt. Szombaton ebéd után aludtam, majd végre újra néztem némi Homelandet (halálosan izgalmas). Az egyik ismerkedős oldal is épp szombatra időzítette, hogy egy napra ingyenesen kipróbálhattam a prémium előfizetést, így egy kicsit nézegettem a kínálatot, de úgy tűnik, teljesen elvesztettem az érdeklődésemet. Ahogy a barátnőm mondta, 'most másban vagyok', vagyis inkább arra van szükségem, hogy magamra koncentráljak, pihenjek, és olyan dolgokat csináljak, amik feltöltenek, semmi kedvem most vadidegenekkel cukiskodni. A spanyol fiút sem kerestem meg a vizsgám után, pedig ígértem neki, de egyszerűen nem volt kedvem és energiám hozzá. Igen, most másban vagyok.

Ma 11-ig aludtam, annyira jólesett. Anyu kacsát sütött, én voltam a köretfelelős, csináltam hozzá brokkoliból, kelbimbóból, fehér- és sárgarépából, fokhagymából, újhagymából és narancsból zöldségköretet, úgy, hogy sós, kakukkfüves, vajas vízben főztem 4 percig a zöldségeket, majd még beraktam őket a forró sütőbe 10 percre egy csomó friss kakukkfűvel - isteni finom lett, meg hát ugye a kacsa, mmmm. 

Délután meg találkoztam megint Pillanattal, ettünk fánkot a Box-ban, megnéztük az Ankertben a Kicks R Good-ot, ahol láttunk egy csomó tornacipőt, de elmondhatom, hogy az eseményen a szilvás, kicsit sem édes forraltbor mozgatott meg minket a leginkább (kóstoljátok meg, ha arra jártok, nagyon finom). Utána meg még shoppingoltam egy kicsit, illetve inkább csak nézelődtem, de azért vettem magamnak egy Clinique Happy parfümöt, mert eléggé kifogyott a készletem, és ezt egy időben nagyon szerettem. 

Itthon vacsiztam, ordíttattam még egy kicsit a kedvenc számaimat, táncoltam, meg próbálgattam a ruháimat, kitalálandó, hogy mit vegyek fel holnap. Már pizsamában fekszem az ágyamban, és lassan aludnom kéne, én pedig még mindig tele vagyok energiával. Mennyire más így a hét elé nézni, hogy nem kell izgulnom meg stresszelnem semmin. Reggel nem lesz első órám, így elmegyek edzeni, aztán szépen, nyugodtan csordogálhatnak a gondtalan, Clinique Happy illatú napok.

Most jó, most nem jó

Tegnap Pilla megint romantikusan várt a vonatnál, aztán vacsiztunk a Vapianoban, ami nagyon hangulatos, főleg most, így karácsony előtt, és hát a tészták is nagyon finomak, meg a bor, mert persze koccintottunk. Elmeséltem neki hülyeségeimet, amin egy ideje már emésztem magam, és legnagyobb meglepetésemre egy pillanatig:) sem ítélkezett, hanem tökéletesen megértett, és óriási megkönnyebbülés volt együtt nevetni azon, hogy milyen fura az élet. Így már sokkal könnyebb, és nem is tűnik olyan tragikusnak az egész. Aztán, ahogy kell, rúzsokat próbálgattunk a MAC-ben, majd elsétáltunk az Operához és vettünk nekem kávét, megcsodáltuk az Andrássy utat, majd újabb séta után hazaindultunk mindketten, hogy kipihenjük a hetet. 

A vonaton találkoztam egy barátnőmmel, és otthon elmentünk együtt megnézni egy újonnan nyílt helyet, ami nagyon tetszett mindkettőknek, cukin néz ki, finomak az italok és az ennivalók, remélem, nem csak fél évig lesz nyitva, ami sajnos eléggé jellemző itt a városban. Ott volt a barátnőm pasija, meg egy közös barátunk, leültünk, kértünk inni, majd 5 mondat után úgy összeveszett a párocska azon, hogy hol fogják tölteni a Szilvesztert, hogy a srác le is lépett a haverjával. Gyomorszorító volt látni ezt az egészet, hiszen bár fiatalabbak nálam, pár éve már együtt vannak, össze is költöztek, bár nem igazán zökkenők nélküli a dolog, de mindkettőjüket nagyon szeretem és drukkolok nekik. Így aztán az este további részében lelkiztünk, a barátnőm szomorkodott, én pedig megállapítottam, hogy az sem feltétlenül fenékig tejföl, ha az ember kapcsolatban él. Úgyhogy most örülök, hogy az én életemben semmi (komolyabb) feszkó nincsen, és maximálisan tudok magamra, a kutyámra, a kis barátaimra, a családomra meg a munkámra koncentrálni.

Délelőtt pedig elmentünk kicsit csavarogni meg vásárolni, és lefotóztam, ahogy imádjuk egymást. Annyira szeretem őt. 

No rush

Nem is emlékeztem már, milyen ez. 

Úgy ébredni, magamtól, 8 után, hogy semmire nem emlékszem az éjszakából vagy az álmaimból, vagyis úgy aludhattam, mint a bunda. Felkelni, kinyitni az ablakot, érezni a friss, hideg, kicsi füsttel keveredő levegőt - a környéken már elindult a nap, begyújtották a kandallókat cserépkályhákat. Megsimogatni a nyújtózkodó kutyát az ablakon kihajolva, körbemenni és beengedni őt a konyhába, majd perceken keresztül ölelni, miközben teljes testtel csóválódva bújik az ölembe, majdnem felborít, ahogy guggolok mellette. Beizzítani a fűtőtesteket, kihúzni a sötétítőket, felkapcsolni a hangulatfényeket, végignézni a lakáson, nyugtázni, hogy rend van és tisztaság. Bekapcsolni a rádiót, ahol mintha egy direkt nekem szóló playlistet raktak volna össze: Morcheeba, Clean Bandit, Cake by the Ocean. Reggelit csinálni, miközben melegszik, kicsomagolni a Pillától kapott, előre hozott, szülinapi ajándékomat, kitalálni, hogy hol lesz a legjobb helye. Kipakolni a szép, színes kávékapszulákat, amiket tegnap vettem. Vaníliás szójatejet habosítani a kávémhoz, leülni a laptopom elé a konyhaasztalnál és blogolni. Nyugodtan, teljesen leeresztve, mindenféle tervek nélkül, pizsamában kezdeni a napot.

Szombat, én így szeretlek. 

On my way to unwind

Tegnap már ott tartottam, hogy depressziós vagyok, vagy nem tudom. Egyszerűen semmi sem volt jó, semmihez nem volt kedvem, se sorozatot nézni, se mászkálni, se edzeni, de főképp senkit nem akartam látni. Átjött a bátyám, hogy ránézzen a gépemre (mert nekünk, tanároknak jár ingyenes word meg office meg minden ilyesmi, és azt segített aktiválni, nekem nem sikerült), és annyira nem volt kedvem még hozzá sem, hogy leült a gépem elé, én pedig tüntetőleg elmentem ruhákat hajtogatni, hogy ne kelljen vele beszélgetnem. A bátyámmal, aki az egyik legkedvesebb ember számomra a világon. Ráadásul mondtam neki, hogy ott a laptop a dohányzó asztalon, leült a kanapéra, maga elé vette a gépet, majd nevetve megkérdezte, hogy Molnár Ilonka az alteregód? Gondolom ott volt megnyitva a browser, hát, így jártam, mondjuk nem hiszem hogy utána fog járni, mi ez.

Ma reggelre kiderült, hogy nagy eséllyel a hormonjaim játszottak velem (mondjuk ezt gondolhattam volna), és már jobban is vagyok, ráadásul felkeltem 5-kor és edzeni is elmentem, ami pedig iszonyú jó volt, teljesen helyretett. Rengeteget kell mostanában helyettesítenem, a héten egyetlen lyukasórám sem volt, sőt, általában az utolsó órám után még megtartom valaki másét is, de hát ez egy ilyen időszak, 9 kollégám hiányzik, betegek, a gyerekeik betegek, vizsgáznak vagy egyéb. Volt egyébként ma is néhány nagyon jó órám, végre van időm rendesen készülni, jó anyagokat bevinni, mert míg a vizsgára készültem ez volt kb az utolsó dolog, amire energiám akadt. Jó érzés úgy kijönni az óráról, hogy mennyi mindent megtanultak és milyen jó hangulat volt.

Szerintem jó lesz a hétvége, legalábbis igyekszem. Ma bemegyek Budapestre, szerzek kávét meg parfümöt, kipanaszkodom magam Pillának, meg biztosan csinálunk valami funt, aztán majd még kitalálom, hogyan tovább. Most már tényleg le kell eresztenem.

Emptiness

Annyira üresnek érzem magam.

Nem emlékszem, hogy mi vitt előre a vizsga előtt. Tegnap este megint nem tudtam elaludni, annyira pörgött az agyam a történteken, hogy nem tudtam kikapcsolni, így végül éjfél után bevettem egy frontint (hello, old friend, long time no see, can't say I missed you), és azzal aludtam reggelig. Az is rossz volt, hogy emlékszem, mikor férjnél voltam, és sikerült valami nagy dolog, akkor elmentünk vacsizni, megittuk egy üveg bort, vagy főztünk otthon valami szuperfinomat, világmegváltottunk a teraszon, majd mariocartoztunk hajnalig, leszartuk, hogy reggel kelni kell, ünnepeltünk, együtt örültünk. Most pedig, hogy felszámoltam a jegyzethalmokat az íróasztalról, ülök a kanapén, bámulok ki a fejemből, és nem tudom, mi van. Persze, örülök, hogy jól sikerült, de most akkor hogyan tovább? Ki kell találnom valami új célt? Csináljak meg egy újabb diplomát? Tanuljak meg franciául? 

Kicsit olyan érzés, mint mikor nagyon vágyom valami materiális dologra, egy ruhára/cipőre/táskára/kütyüre, megveszem, és nem leszek tőle boldogabb. Vagyis igen, mert az életminőségemen javít (legalábbis szeretném úgy hinni), meg hát ezt akartam, és az enyém, de aztán megint csak vágyakozni akarok valami után. Ördögi kör. 

A ma estét a vizslás fiúval töltöttem. Emlékszem még, milyen volt tavaly nyáron, mikor ültem mellette a Duna-parton, néztük a naplementét és majdnem meghaltam, annyira vágytam az érintésére, esténként pedig úgy aludtam el, hogy odaképzeltem őt magam mellé és álmodoztam a simogatásáról. Ma én írtam neki, hogy ha van kedve, találkozzunk, mert egy párszor már jelentkezett, mióta hazajöttem Franciaországból, csak ugye a vizsga. Eljött értem az utolsó órám után, elvittük a kutyát (csak az enyém vendéglátóhely-képes), sétáltunk, ittunk forralt bort a Főtéren, majd még egyet (én egy hét alatt nem viszek be ennyi cukrot, mint amennyi a két pohárban volt, brrrr), ettünk zsíros kenyeret, meg megkapta az ajándékát, amit Párizsból hoztam neki. Aztán még sétáltunk, beszélgettünk. És sajnos oda a varázs. Azon gondolkodtam, hogy ha tavaly nyáron összejövünk, akkor is így megkopott volna a dolog? Örülnöm kell, hogy barátok maradtunk, és nem egy béna exet látok benne, hanem valakit, akivel őszintén tudok beszélgetni, és mindig ott van nekem, ha szükségem van rá?

Gyanítom, hogy kell pár nap, míg újra a helyükre kerülnek bennem a dolgok.

♥

Annyira fel vagyok töltődve mostanában mindenféle (sport, munka, cukigyerekek, cukibarátok) szempontból, hogy nem félek az ünnepi időszaktól. Úgyis rám fér a pihi, ezer éve nem láttam egy részt sem semmilyen sorozatból (pedig a tévém is visszakaptam, bár azóta még nem kapcsoltam be), szeretnék olvasni, itt lesznek majd sokat a gyerekek, megyek csavarogni, találkozom a barátaimmal, akarok házibulit is itthon, szóval elfoglalom magam. De azért biztosan sokat leszek egyedül is, és karácsonykor az nem olyan jó.

Anyu viszont úgy tűnik, ráérzett, vagy belegondolt, hogy hogy érezhetek ezekkel kapcsolatban, ugyanis kaptam Mikulás csomagot, olyan dolgokkal, amiket látszik, hogy pont nekem válogatott össze, minden a kedvencem, meg még mogyoró és mandarin. Ma pedig megkérdezte, hogy mit szeretnék karácsonyra, pedig tudjátok, mi már nem ajándékozunk. Én ezt mondtam is neki, és azt mondta, hogy de arra gondolt, hogy mi lenne, ha mi hárman mégiscsak ajándékoznánk. Biztosan eszébe jutott, hogy így én senkitől nem fogok ajándékot kapni, és ezt találta ki. 

Anyu.♥

I won't take you for granted

Túl vagyok rajta, nagyon sok dicséretet kaptam, az osztály olyan volt, mint egy kis csapatnyi angyal, cukik és rendesek és segítőkészek, azóta írtak leveleket, hogy naaa, tanárnő, hogy sikerült, úgy izgulunk, hát awww? ♥ Az órán miden stimmelt, mondjuk szerintem eléggé brillíroztam is, végig projektor, nem is írtam a táblára, legjobban mégis a portfólióvédésemet dicsérték meg, mondjuk tényleg jól összeraktam.

Ja, még annyit, hogy ez a dal volt a második óra utolsó feladata (arra a kifejezésre kiélezve, hogy take something for granted, a kölykök imádták), és mivel egy hete ezt hallgatom folyamatosan, kicsit olyan érzés, mintha szerelmes lennék (tudnám kibe), valahogy az egész készülős időszaknak egy furcsa, keserédes hangulatot kölcsönzött. Nagyon jó most, büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam, viszont kurvajó, hogy vége van, nagyjából ennyit van kedvem írni a történetről, lépjünk túl.

És akkor most rebootolom az igazi életemet, ami nagyjából 2 hete félbeszakadt, mert azóta nem foglalkoztam semmivel, csak ezzel. Éjjel 3 órát aludtam, reggel nem hittem el, hogy komolyan ilyen állapotban kell végigcsinálnom ezt a napot, de sikerült, fél 8-tól 2-ig, durva volt. És aztán még tanítottam itthon. És most akkor meghalok.

PCOS

Van egy tündéri kis tanítványom, egy leányzó, aki mindig az első padban ül, és úgy néz rám az órákon, hogy mindig valami rocksztárnak érzem magam. :)

Szóval ennek a lánynak PCOS-e van, nagyon kiképezte magát ez ügyben, fogyott is egy csomót 2 év alatt, és azért is fontos neki, mert gyerekimádó, óvónő szeretne lenni, és hát nagyon szeretne majd gyereket is. Ilyen kis tudatos ő.

És az van, hogy a biosz érettségihez a projektdolgozatát a PCOS-ről írja, és kéne neki egy kérdőív kitöltéséhez 100 nő, akinek PCOS-e (vagy hogy is ragozzam) van, és hát ennyit nem könnyű összeszedni. Tudom, hogy ti sokan szenvedtek ettől, arra gondoltam, segítek neki kicsit, szóval ha a kedvemért kitöltenétek, nagyon megköszönném. 

ITT KELL.

Árad a szeretet.

Let's lose our minds and go fucking crazy

Csak kitaláltam  végül az órákat, jó lesznek szerintem, kezdek megnyugodni. Beviszek a második óra végére egy számot levezetésül, és a mostani hangulatom szerint ezt választanám:
 

De persze egy egyházi iskolában ilyen szöveggel ezt nem lehet:). Viszont ha levizsgáztam, akkor el kell menni táncolni* (nem úgy, mint a múltkor, hanem tényleg), és akkor erre a számra mindenképp akarom rázni. Ki tart velem?

Ma reggel fél 6-kor keltem (az már egész jó), teljesen kitakarítottam (már vagy 2 hete nem), elmentem vásárolni és nekiültem a feladatoknak.  

*Tudtok mondani olyan helyeket Bp-en (Mara, Ivory, Mia, mindenki más, aki időnként party animal), ahova érdemes menni, ha az ember táncolni szeretne?

Stressz

Egyre rosszabb a helyzet, ma már fél4-kor felébredtem, de már rutinos vagyok, nem forgolódom tovább, hanem felkelek, lezuhanyozom és indítom a napot. Bármennyire tudatában vagyok, hogy tök felesleges, és nem éri meg, mert minden oké lesz, és jól fog sikerülni, szétstresszelem magam. Olyannyira, hogy olyan piros az arcom egész nap, mint egy elsőbálozóé, nem tudok enni és remeg a kezem.

Kb most állt össze a kép, hogy mi lesz kedden, talán a legenyhébb kifejezés, hogy nem örülök, hogy kb 5x annyi dolog, mint gondoltam, kb mint egy védés meg államvizsga. Mindegy, meglesz minden, csak neki kell üljek és összerakni mindent. A legsúlyosabb, hogy az osztály, akikkel lesznek a vizsgaóráim, szóval übercukik, imádom őket, de basszus ha nem bírnak magukkal, akkor a csillárról lógnak. És ma volt velük az uccsó órám a vizsga előtt, és ha kedden így fognak viselkedni, mint ma, akkor szerdán már jelentkezhetek is a csirkelefejező gyárba a sor mellé.

Zen

Most úgy érzem, hogy teljesen boldoggá tesz a munkám. Nekem szokott hiányozni, hogy jó arc, laza, inspiráló emberek legyenek körülöttem, igazi jó társaság, és sok-sok visszajelzést, figyelmet, kedvességet kapjak tőlük - hát itt ezt bőven megkapom, a gyerekektől főleg, de a kollégáktól is. Nagyon jól érzem magam ebben az iskolában. 

És most valahogy szuperintenzív az egész, sokat beszélgetünk, egyre több osztályban már tényleg jól beszélnek angolul sokan, és élmény társalogni velük, és olyan jó, hogy megnyílnak nekem. Ma a jövőjükről, munkáról beszélgettünk az egyik osztályban, és a többen a tanácsomat kérték, olyan jó, hogy számít nekik, mit mondok. Valószínűleg a pénteki szalagavató is hozzájárult mindehhez, mivel az a végzősöket (majdnem az összes osztályom az) kicsit felrázza, megérinti őket, valamint egymáshoz, meg hozzánk is közelebb hozza. Meg hát a félrészegen elmondott vallomások, ölelések, puszik és a táncok sem felejtődnek el. Rájöttem, hogy ha leplezetlenül kimutatom, hogy mennyire szeretem őket, értsd: sokat mosolygok, megkérdezem, hogy vannak, odafigyelek, ha valakinek baja van, legközelebb megkérdem, jobb-e már a kedve, megsimogatom őket (durva, hogy a simogatásnak mekkora ereje van még a nagyoknál is, van olyan gyerek, aki megköszöni), ha veszekszem velük, akkor is van egy bujkáló mosoly az arcomon, szóval ha ilyen vagyok, akkor olyan hálával vannak felém, hogy hihetetlen, mindenki mosolyog, örülnek nekem, jönnek beszélgetni, és ez nem csak a saját osztályom. 

Szerda van, a héten már 21 (!!!, szerintem osztályfőnökség mellé ennyit kéne 1 hét alatt) órát tartottam, úgy, hogy ebben nincsen lyukas óra, délután pedig portfólió és készülés van, tegnap este fél 11-ig nyomattam, majd reggel felébredek 4-kor, és nem tudok visszaaludni, mert már ezen pörög az agyam. És mégis, boldog vagyok. Bárcsak így maradna ez mindig. Nem a leterheltség, hanem az elégedettség.

Hétfőn osztálykarácsony az osztályommal, illetve Mikulás, kihúztuk, hogy ki kit ajándékoz meg, kovácsolódik a közösség, és én ezt annyira élvezem. Ígértem, hogy viszek gyümölcskenyeret, valami illatgyertyát, meg karácsonyi dalokat - én még mindig nem hiszem el, hogy komolyan ez a munkám, ez annyira ♥♥♥. 

Egyetlen dologról nem vagyok hajlandó lemondani, a sportról. Hétfőn reggel edzeni voltam, tegnap futni, itthon pedig még szoktam erősíteni, és nagyon szépen eszem. Valószínűleg ez is hozzájárul, hogy heppinessz van, meg kiegyensúlyozottság, a súlyom mozdulatlan, de a ruháim szerintem évek óta nem álltak rajtam ilyen jól, tűnnek elfelé a párnácskák, nagyon jól érzem magam a bőrömben. 

Blog szempontból nem valami izgi, de majd nemsokára vége lesz.  

rebecca jones