Huh

Végigrohantam a napot. Mivel jött két diákom is, nem volt időm ebédelni, majd el kellett döntenem, hogy elviszem egy órára sétálni a kiskutyát, akit vasárnap óta alig láttam, vagy kicsit készülődöm és összepakolom a lakást. Persze a kutyahiányom, meg a bűntudatom erősebb volt, így inkább sétáltunk, nekem is jót tett nagyon. A futás is hiányzik.

Végül 5 perc alatt pakoltam össze, kihozattam magam a diákommal a vasútállomásra, ahol kiderült, hogy időközben jópár fokot hűlt a levegő, és hidegebb van, mint arra számítottam, úgyhogy a miniszoknyás lábaim igencsak dideregnek. Hová tűnt a nyugis, szuperkényelmes, túlbiztosított életem, mi ez a káosz?

Mindezt nem panaszkodásnak szánom, főleg, mivel holnap nem megyek be a suliba, hanem téblábolok, főzőcskézek, kutyázom, meg felfedezem a környéket míg a pasim dolgozik, délután elmegyünk Szentendrére egy kiállításmegnyitóra, onnan pedig Vácra, és onnan nem is mozdulunk el hétfőig, maximum Nagymarosra, bringázni. Úgy tűnik, ilyen lesz ez az év.

Win-win

Ma reggel, ahogy szelte át a Margit hidat a villamos, amin ültem, és gyönyörködtem a kilátásban, azon is gondolkodtam, hogy tudjátok, írtam régebben, hogy kicsit lassú az élet a kisvárosban, ahol lakom, és hogy talán hosszútávon be kellene költöznöm Budapestre, mert ugye kultúra, barátok, pörgés stb. De persze tudjátok, mennyire szeretem a Dunakanyart is, és ott a blöki, meg a család. Ő meg, mikor először jött fotózni Vácra, azt kérte, hogy néha hívjuk el Duna-partozni meg bringázni, mert teljesen elvarázsolja a város, a folyó hangulata, meg a cukker váci arcok. Szóval én kaptam Budapestet, ő meg Dunakanyart. Ma már, így két napnyi reggeli utazgatás után már nem is nehézségnek, hanem előnynek látom ezt a helyzetet.

Bocs

Igyekszem produkálni normál posztokat is, csak most nem nagyon tudok másra koncentrálni. És igyekszem nem nagyon csöpögősen, elnézést mindenkitől, akit zavar a lógatom-a-lábam-egy-felhőről típusú boldogság, ha jól emlékszem, ezzel a témával fejeztem be a régi blogom, ha még emlékeztek.

Tegnap kipróbáltuk, hogy a magántanítványaim után, este fél7 körül bejöttem Budapestre, kicsit sétáltunk, pingpongoztunk (sajnos mindig nagyon megverem), vacsiztunk, filmeztünk, ott aludtam nála, és ma reggel 6-kor keltem és jöttem haza vonattal, hazaugrottam 5 percre, és már mentem is dolgozni. Elméletileg működik a dolog, leszámítva, hogy ma csak 9-re mentem, ha 8-ra kellene, akkor az fél6-os kelést jelentene, ami ugye aúúúú, főleg télen. Az a terv, hogy mondjuk heti 3x így leszünk Budapesten, a többi napot pedig Vácon töltjük, illetve ezt variáljuk igény szerint. 

Megérkeztünk tegnap hozzá, ő kiment a konyhába teát csinálni, én meg bementem a szobába, és látom, hogy a csodás, óriási  gardróbjára egy sárga lap ki van tűzve a nevemmel, meg a kis titulusaimmal, kábé mint Molnár Ilonka, blogger és boldogságvadász, csak a való életben használtakkal. Elhúztam a függönyt a szekrényen, és képzeljétek, a fele gardróbját teljesen kiürítette nekem, polcokat, akasztóst, meg fiókokat, átszerelte, hogy lányosabb, meg praktikusabb legyen, hogy vigyem csak a cuccaimat, és pakoljak bele. Mindez a kapcsolatunk 5. napján. 

Anyukám aggódik, hogy ez nagyon gyors, és persze, ha ez az én lányommal, húgommal vagy barátnőmmel történik, én is azt mondanám, hogy lassítson, de így belülről mi tudjuk, hogy ez nem gyors, hanem egyszerűen így kell, hogy legyen, nincs más választásunk, majd meglátja mindenki. Reggel sétáltam a villamoshoz a Széna tér felé, és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, hogy ez komolyan velem történik.

Let's forget this

A válással kapcsolatban pedig annyit, hogy amint megtörtént, és már túl voltam rajta, azonnal sokkal jobban éreztem magam, és már egyáltalán nem is tűnik olyan fontosnak ez az egész. Én azt hiszem, remekül el tudom majd felejteni ami történt. Persze nem árt, hogy pont jól időzítve találtam rá erre a fiúra, de valószínűleg nélküle is ugyanezt mondanám. És igen, így egy év után azt kell hogy mondjam, igaza van Cseh Mária kommentelőnek, van élet a válás után. Köszönöm mindenkinek, aki tavaly június óta támogatott, ti vagytok a világ legjobb olvasóközönsége, nélkületek ez nem sikerült volna így.

The luckiest girl

A mai napot azért vártam, hogy jöhessek dolgozni, vagyis hogy bejöhessek a suliba, ahol semmi dolgom, de jelen kell lenni, és így leülhessek a gép elé végre blogot írni. De aztán befogtak 3 órányi adatrögzítésre, ennyit a tanári pálya kreatív oldaláról.

No de nem is ez a lényeg, hanem hogy van ez a fiatalember, akivel múlt héten kedden találkoztam csak úgy, mert úgy gondoltam, adok neki (meg magunknak) még egy esélyt, és azóta ott tartunk, hogy a közös életünket próbáljuk kilogisztikázni, mivel ő Budán lakik, én meg ugye a Dunakanyarban, munkánk ugyanott, és mindkettőnknek kutyája van, és nekem még macskám is (ha van tippetek, hogy tudunk összebarátkoztatni egy vadászebet egy jó fej, igen toleráns cicmiccel, örömmel veszem a tanácsokat). Teljes harmónia van, szerelem és izgalom. Ha valaki ezt mondja nekem egy héttel ezelőtt, hogy ezzel a fiúval néhány nap alatt így egymásra találunk, kinevetem. 

A legfuribb, és egyben a legjobb az egészben, hogy amikor az ember keresgél ennyi idősen, válás után, úgy áll hozzá, csak legalább nagyjából normális legyen. Erre összefutni valaki olyannal, akinél izgalmasabb, lenyűgözőbb, lazább, jobb fej, nagyvonalúbb, mosolygósabb, viccesebb, okosabb, kreatívabb, toleránsabb, kedvesebb embert szerintem nem is ismerek, és aki szintén régóta keresi a másik felét... Nem tudom, mennyi szerencse kell ehhez, de én most a világ legmázlistább lányának érzem most magam. És hát tudom, közhely, de Molnár Ilonkánál, a boldogságvadásznál boldogabb embert szerintem jelenleg nem hord a hátán a föld. Esetleg a pasiját. 

thegretest

It's good

Tudjátok, van az a stádium, mikor ismerkedtek, és kettesben jártok vacsizni, meg sétálni, filmeket néztek, meg romantikáztok, és az szuperjó, mert imád, okos, vicces, és udvarol. És aztán van az, amikor itt a nagy, sodró-pörgő olasz családom, meg a gyerekek, akik halálosan kíváncsiak, és nem rejtegethetem őt, hanem mélyvíz van, és neki kell ezt teljesen egyedül megoldania, és ilyenkor derül ki igazán, hogy milyen arc is ő, mert a többiek szemén nincsen rózsaszín szemüveg. És jött tegnap, és pont itt volt a két gyerek, és csak néztem, hogy úgy bánik velük, mintha világ életében gyerekeket szórakoztatott volna, elmentünk csavarogni, és én konkrétan nem fértem oda hozzá, mert mindkét oldalon egy-egy gyerek csüngött rajta. És tudta, hogy hívni fog az ügyvéd, és mondtam, hogy lehet, hogy kicsit sírdogálni fogok, de aztán épp főztem, ő a nappaliban a kicsikkel, mondta az ügyvéd, hogy minden sikerült, jogerős az ügy, leraktam, semmi sírás, csak megkönnyebbülés, benéztem a szobába, és épp elvarázsolták a Pankát, szakadtak a nevetéstől, és én is velük. Aztán kijött, és mondtam neki, hogy képzeld, közben elváltam, megölelt, és megkérdezte, hogy akkor ő elvehet-e feleségül. 

Annyira jó, nagyon szeretem. Hihetetlen, hogy majdnem elsétáltam mellette. 

Ó

Képzeljétek, tegnap elváltam. Nem sírtam. Örülök.

Jump

Itt ülök, várom a fiút meg a kutyáját, mert neki is van ám, kicsit izgulok. Egyikünk sem tudott aludni az éjjel, mert bár semmi sem történt még köztünk, valahogy nyilvánvaló, hogy akkor mi most megpróbáljuk így, együtt, és ez nagyon-nagyon izgalmas, mint leugrani magasról, valahova, ahol nem tudod mi vár, de mégis biztos vagy benne, hogy nagyon-nagyon jó lesz. Persze lutri, mert nem tudok olyan sokat róla, és hát 40 évesen nincsen családja, vagy barátnője - több, mint gyanús:). De már háromszor találkoztunk, mindig jópár órára, és nagyon jó nekem vele. Ő nagyon okos, kreatív (a momén végzett), vicces, céltudatos, határozott, lendületes, inspiráló, sikeres, szerintem pont olyan ember, amilyet a barátaim meg a családom elképzelnek mellém. Nagyon sok közös van bennünk, de azt hiszem, nagyon sok újat tudna mutatni nekem. Amikor utoljára együtt aludtam a férjemmel, és már mindketten tudtuk, hogy vége, azt mondta, majd találok egy nagyon kreatív embert, aki igazán hozzám való, és aki boldoggá tud tenni, és hát most erről a fiúról ez jutott eszembe. Hogy ő hozzám való.

Értitek, nem mondom, hogy holtomiglan, holtáiglan, de van kedvem ugrani vele.  

Changes

Ma délután találkoztam a fotóssal (aki nemfotós), én indítványoztam, de segítenem is kellett neki találni ajándékot egy közös barátnőnknek, aki sokat segített neki egy projektjében. A vizslás fiú legutóbbi programlemondását megfutamodásnak éreztem, és ahogy már kommentben írtam, akkor valamennyire le is mondtam róla. És azt hiszem, jól éreztem, mert azóta nem is hallottam felőle, pedig szokott jelentkezni. Ezért most úgy találkoztam a fotóssal, hogy nem vonta el más a figyelmem, nem nézegettem a telefonom, hogy nem ír-e a vizslás fiú (éreztem, hogy nem fog), hanem csak őrá koncentráltam, és hagytam, hogy történjenek a dolgok. Ő pedig visszavett, nem nyomult, csak császkáltunk (Bp), dumáltunk, ettünk-ittunk, nevettünk egész délután-este. És... Annyira jól éreztem magam. És holnap is találkozunk. Ne haragudjatok, ha végül nem a vizslás fiú lesz a befutó, én annyira akartam, nem rajtam múlott:(.

National Geographic

Mai kaland volt, hogy téblábolok a konyhában, egyszer csak (ezt nem egybe írják? ilyen zenekarnév is létezik) óriási csipogás robog be a teraszról a lábam mellett az asztal alá, és persze ezt a macskatulajok egyből tudják, mit jelent: a macsek levadászott egy repülni tanuló kisrigót (ez idén már a második kör madárgyerek), és mivel a szülők zuhanórepülésben ijesztgetik, bemenekítette hozzám. Ráüvöltöttem, ijedtében elengedte a zsákmányt, aki, bár nem volt semmi baja, olyan sokkban volt, hogy nem mozdult, így megfogtam, visszavittem a kert végébe a sikítozó szülőknek, elengedtem és elrepült. Remélem, éjjel tud magára vigyázni, mert a kistigris kint alszik az udvaron, és nem leszek ott, hogy megregulázzam.

Nyárvégi gyümölcsös Ilonka-féle lepény

Tudom, hogy mostanában mindig itt nyavalygok nektek, pedig amúgy sokkal fontosabb dolgok is történnek velem, mint a hülye pasik. Például olyannyira rákattantam a francia(-szerű) gyümölcsös lepények sütésére, hogy előfordult, hogy egy nap kettőt sütöttem. Kint a pékségekben, kávézókban mindig volt idénygyümölcsökből készült pite. Tökéletes reggelinek, uzsinak, kávé mellé, vendégeknek, bárhol, bármikor. És, ami nálam a lényeg, halál egyszerűen elkészíthető. Íme:

A tésztája vékony, nagyon vajas, a széle roppanós, alul puha, rajta az édes, összesült, gyümölcsök... Nagyon durván finom. A receptet összeollóztam, mert persze nem találtam olyat, ami nekem pont tetszett, de szerintem így tökéletes: legalább 10x megsütöttem, úgyhogy jól ki van próbálva. 

A tésztához: 

25 dkg finomliszt

13 dkg vaj

1 db tojás

2-3 ek (barna)cukor 

1 csipet só

A töltelékhez: 

3/4 kg gyümölcs, pl. szilva, körte, alma, eper, füge, barack, külön-külön vagy vegyesen. (A képen látható 1 vegyes gyümölcs lepény, amit a sógornőm születésnapjára sütöttem, és gyönyörű lett, és egy eper-nektarin. Mindkettő isteni volt, de a legjobban talán a sima szilvás ízlett - róla nincs kép, túl gyorsan elfogyott.)

1 csipet só

1 evőkanál vaj (kimaradhat)

(barna)cukor ízlés szerint (3-4 evőkanál)

ízlés szerint vanília, fahéj, gyömbér, én nem szoktam egyiket sem.

Elkészítés:

1. A lisztből, 1 tojásból, felkockázott vajból, cukorból, sóból tésztát gyúrunk, lisztezett deszkán kinyújtjuk kör alakúra, egy kivajazott (22-25 cm-es) piteformába simítjuk (illetve belenyomkodjuk), széleihez igazítjuk, villával megszurkáljuk és 160 C-ra előmelegített sütőben 15 perc alatt elősütjük.

2. A francia lepényeken egyben szokták hagyni a gyümölcsöket nagy darabokban, nekem viszont jobban bejött, hogy kisebb darabokra vágom (szilvát pl. félbe, negyedekbe), és pici vajjal, sóval meg a cukorral összerottyantom, de a gyümölcsök mégsem esnek szét (gyümölcstől függően 3-5 perc), és úgy mehet a cucc a tésztára.

3. Mehet a sütőbe 40-50 percre, utána nézegetni kell, nehogy megégjen a tészta széle. Elég nehéz kivárni, hogy kihűljön.

Closing time

Hát, jó szarul érzem magam minden szempontból. 

Én nem tudom, ki hogy tudja ezt végigcsinálni, de én, tudjátok, nem vagyok képes a válásról sírás nélkül beszélni. A családom nem is tudja, mikor lesz a tárgyalás, mert akkor kérdezgetnének a részletekről, és azt nem akarom,  majd szólok, hogy lezajlott. Sikerült kitalálni, hogy hogyan tudnám ezt anélkül lebonyolítani, hogy oda kellene majd mennem, és az ügyvédemmel is csupán levélben kommunikáltam, elküldtem a felhatalmazást, stb, nyomult, hogy találkozzunk, beszéljünk, de nem akartam, mert attól féltem, hogy ott is el fog törni a mécses, és nem akarom, hogy bárki idegen lássa, milyen lelkiállapotba kerülök már attól is, hogy beszélnem kell róla. 

Ma mégis felhívott, és beszéltünk, én ilyen karót nyelt igen/nem/rendben/köszönöm stílusban válaszolgattam úgy 2 percig, majd leraktuk, és már zokogtam is. Azt hiszem, nem csoda, hogy nem akarok személyesen ott lenni. 

Nem tudom, hogyan kell ezt az egészet csinálni, nem tudom, jól csinálom-e, vagy másképp kellene.

Muszáj szembenéznem

Vajon mit iszogatok a kanapén, nyakig betakarva, meleg zoknival a lábamon? Neocitránt:(. Ugyanis azt hiszem halálosan megfáztam, és nálam csak ilyenkor szokott jönni a java, és ha fejem tetejére állok, akkor sem tudom megakadályozni, hogy ledöntsön a lábamról. Szóval ezért ment reggel rosszul a futás, ezért voltam energiátlan és nyűgös, és kellett 5 (!!!) kávét innom. 

Tegnap reggel voltam a piacon, vásároltam, és egyszer csak felnéztem, és ott állt mellettem a vizslás fiú, vigyorogva. És ahogy megláttam, olyan óriásit dobbant a szívem, gyomorliftezéssel egybekötve, hogy nem tudtam nem észrevenni, hogy el vagyok veszve. Ennek akár örülhetnénk is, de az utóbbi egy hétben többször is nyomultam, hogy csináljunk ezt vagy azt, főleg olyankor, mikor ő jelentkezett valamiért, például kérdezte, mit csinálok délután, és írtam, hogy bringázni megyek, jöjjön ő is, de mindig mond valami kifogást, és nem mond helyette más időpontot vagy programot. És ma reggel is írt cukiságokat, majd megbeszéltük, hogy este találkozunk, de megint lemondta. És úgy érzem, hogy ennyi volt, nem adhatok neki 594 esélyt, ha gimisek lennénk, azt mondanám, oké, de könyörgöm, 36 éves vagyok. Ha együtt vagyunk, akkor a világ legédesebb pasija, de amúgy nem tudja, mit akar, én meg nem tudom eldönteni helyette. 

Ma pedig itt volt a fotós (aki amúgy csak hobbifotós), aki amióta lepattintottam, és taplón viselkedtem vele, visszavonulót fújt, kedves, de nem nyomul, ami határozottan vonzóbbá tette őt a szememben (nők...). Megint jött fotózni, másokat, bejelentkezett, aztán találkoztunk, és megint lefényképezett, más helyszínen, ahol eredetileg szerettem volna, a kutyával, pusztán szívességből, mert persze ezt a képet már nem tudja felhasználni a sorozatához, hogy nézne ki, hogy egy emberről több fotó, pedig annyira jó lett ez is. Aztán hálából elvittem sütizni meg kávézni, és annyira jó volt megint, mint mikor először találkoztunk, dumáltunk, ő dolgozott a képeken, mintha ezer éve ismernénk egymást, és látom, hogy odavan értem, és persze tudom, hogy valószínűleg nekem is nagyon tetszene, ha nem a vizslás fiúban reménykednék folyamatosan, aki pedig tojik a fejemre. Hááát. 

Fáj a torkom és lázas vagyok.

So long, summer

Ma Franciakulccsal (<3) vacsiztam, majd szétfagytunk a teraszon, ahol ültünk, és már reggel is nagyon szeptemberi volt a levegő. Még remélem lesz néhány meleg, nyárvégi nap, de kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy itt az ősz. Feltöltődtem, tele a szervezetem napsütéssel, könyvekkel, fröccsökkel, bulikkal, barátokkal, vízparttal, mozgással és gyümölcsökkel, és már kívánom is a rendszert, a munkát, a kihívást. Lehet szidni a tanári pályát, de a nyári szünet szerintem megfizethetetlen, imádtam minden percét. 

Panka plüsskutyáját úgy hívják, hogy Sötét Barlang

Uzsi

Budapest reggel 6-kor, a Szigetről hazafelé tartva. Szeretem ezt a hangulatot.

Itthon mindig mezítláb. Ő meg azt mondta, hagyjam még aludni.

Olyan jó, ha az embernek van egy 4 éves unokahúga, és mindenféle baromságot vehet neki:).