feelings

Nagyon hiányzik, hogy naplót írjak, mert iszonyúan intenzív időszaka ez az életünknek, tele rengeteg érzelemmel, jól esne időnként kicsit ventillálni, meg real time mesélni el a kicsi sztorikat, nem hetekkel később, mikor már nem is emlékszem. Úgy alakult, hogy tök váratlanul ugyanazon a héten kellett átadnunk a lakást, mint amikor az esküvőnk volt, és hát senkinek nem kívánom, hogy pakolnia, szerelnie, takarítania kelljen, miközben az esküvői készülődés-őrület zajlik, miközben annyira feszülsz a részleteken, hogy minden rendben legyen, hogy éjjel nem tudsz aludni. A mi nagy napunk igazán rendhagyó volt, nagyon laza, a szertartást leszámítva nem is nagyon kellett középpontban lennünk, és ez nagyon jó volt így nekünk. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az, mikor még a szék szoknyája színéről is gondoskodni kell, respect minden 'igazi' menyasszonynak, aki nem olyan hippi, mint amilyen én voltam. Meg hát ez az egész, az esküvőkre épülő ipar, mi próbáltuk elegánsan és kreatívan kikerülni, de természetesen nem sikerült. No de erről később. 

Átadtuk a lakást, Barni egészen nekibúsult, nem volt könnyű búcsút mondania élete első saját, szuper kis otthonának. Még utoljára aludtunk ott kettőt, ami nagyon jó érzés volt, egy-egy mini good-bye. Először Kata írt rám egy délután, hogy pont itthon van, és mikor tudunk találkozni? Írtam neki, hogy pont Budapesten vagyok, Danit most tettem le a nagyiknál, Barni focimeccsre megy, úgyhogy végtelenül ráérek. Ráadásul akkor is alig aludtam éjjel, és még volt néhány órám a randiig, úgyhogy tudtam még aludni majdnem 2 órát a régi ágyunkon, miközben Barni a nappaliban dolgozott a dobozhalmok közt - csodálatos volt. Elmentünk egy koncertre a Mammut tetején lévő sky bárba, ami nem olyan csilivili hely, mint az Andrássy környékén lévő tesói, hanem egy tök normális szórakozóhely kb egyetemistáknak, csak mesés a panoráma. Aztán sétáltunk egy hatalmasat, nem fértünk be a Pontoonra egy másik koncertre, helyette Kata vett egy üveg Proseccot, és megittuk az Erzsébet téren és dumáltunk. Mondtam is neki, hogy szuper kis lánybúcsút kerített nekem, amit egyébként valami miatt tökre szerettem volna, illetve nem a hagyományos típusút, csak egy vacsit a lányokkal, de végül nem jött össze, mert mindenki szörnyen elfoglalt. Hazafelé találtunk a Szabadság téren egy komplett sörfesztivált, és tök szomik voltunk, hogy nem előbb találtunk rá, és nem is értem, hogy hogy lehet mostanában, hogy egy csomó zseni programról csak utólag hallok - nem ez lenne a Facebook feladata, hogy ezeket feldobálja nekem? Vagy már nem vagyok célközönség? De hát az öregek is isznak sört, nem? 

Aztán még Pilla esküvője után is ott aludtunk a lakásban, és ezzel lezártuk közös életünk egyik legszebb szakaszát. Nem volt könnyű.

Folyt. köv. 

Tintin

Újra elkezdtem olvasni is, amit már egészen régen nem, valahogy az itteni slow life-ban egyértelmű, hogy ha leülök a kávémmal, akkor nem a telefonom nyomkodom, hanem olvasok. Mondjuk most pont egy képregényt, amit még Indonéziában vettünk pont 40 éve. Elkunyiztam a tesóméktól, hogy elolvashassam, mert a képekre tökéletesen emlékszem, gyerekként ezerszer átnyálaztam, csak még nem tudtam olvasni, meg hát angolul is volt. Egyébként van Tintinünk indonézul is, de azt most sem értem, pedig tanultam is indonézul az egyetemen. De már rendes, könyv-alakú olvasnivalókat is előkészítettem, ha már így alakult. 

as days go by

Lassan egy hete itt vagyunk, és már egészen élhető, még van néhány doboz, de ma még jön hozzájuk szekrény is, meg a szőnyegünk, úgyhogy hamarosan tényleg szép rend lesz.  

Olyan fura, hogy teljesen másképp élünk itt, mint a Frankelen, nem csak a nyilvánvaló okok miatt, hanem más dolgokat csinálunk, más dolgokat eszünk, nekem újra van kedvem főzni. Itt sokkal tevékenyebb is vagyok, van kedvem mindenféléket csinálni, nem olyan nihil itt a lét, mint a pici lakásba bezárva, amit az utóbbi időben már szépítgetni sem volt kedvem. Óriásit szelektáltam a ruháim közt, nagyon sok cuccot megkapott az unokahúgom, aki már majdnem akkora, mint én, nekem pedig sokkal könnyebb búcsút mondani dolgoknak, hogy tudom, ő örömmel hordja majd. Néhány extravagáns, színes, hippi cuccot elajándékoztam, párat eladok, a többi meg egyelőre elcsomagolva várja a sorsát, mert a Vöröskereszt még mindig nem fogad ruhákat, de majd még körbekérdezek. Itt van a konyhám mellett egy hatalmas kamra, ami nagyon praktikusan be van polcozva, rengeteg cuccot elnyel, azt is borzasztóan kipakoltam, hogy ami nem kell napi szinten, mint táskák, cipők stb. az oda mehessen.

Járok edzőterembe, mondjuk ez nem változás, mert azt azért Budapesten is rendszeresítettem, de itt sokkal könnyebb kb bármikor elszabadulnom. Sőt, tegnap jógázni is voltam, amit tényleg ezer éve nem, még terhesen, Juccal és Annalighttal voltam egyszer, ami szuperjó volt, aztán szépen bezártak a termek. Ez a lány, aki a tegnapi órát tartotta, a tanítványom volt régen, és én vittem el őt az első jógaórájára egy haveromhoz, aki anno buliállat volt, aztán szépen rácsúszott az ashtangára, volt is kint indiában többször is fél évekre, aztán egy tök jó oktató lett belőle, ő volt az, akihez még az esküvőm reggelén is elmentem egy brutál, izzadós ashtanga órára. Azóta pedig ez a lány is oktató már, gerincjógát tart, de ennyi idő kihagyás után az tökéletes nekem.  Mondta is, ahogy beléptem a terembe, hogy Milonkának köszönhetjük, hogy jógázunk. Vicces, hogy az ember milyen hatással van mások életére, nem? 

Találtam még a városban egy kilós turkálót, ahol kb 25 cm ruhafogas átnézése alatt találtam két annyira csodálatos, milonkás ruhát, pontosan a méretemben, hogy gyorsan felpróbáltam őket, és már jöttem is el (1400ft volt a kettő, meg egy kis gyerek póló), hogy nehogy még találjak jónéhány kincset. Persze azóta is motoszkál a fejemben, hogy vissza kellene nézni még, dehát most szabadultam meg egy mázsa ruhától, tök szép átlátható rend van a gardróbomban, nem kellene, hogy megint elszaladjon velem a ló, mit szólna Marie Kondo ehhez a visszaeséshez? 

Adri, szerintem nekünk hasonló az ízlésünk, mit szósz? 

together we grow

Augusztus végéig ki kell költöznünk a lakásból. Én nagyon szerettem ezt a kicsi fészket, szuper kis lakás, imádtam ott lakni, meg hát mennyi minden történt velünk ott, de amikor tudatosult bennem, hogy elengedhetem, olyan szinten elegem lett a szűk térből, a zsúfoltságból, a helyszűke miatt a lábaimon gyarapodó kék-zöld foltokból, az ablakunk előtt száguldozó villamosokból, a főzésre alkalmatlan konyhából, de legfőképp a hőségből, hogy időnként úgy éreztem, egy percet sem bírok már ott lenni. Úgyhogy szépen lejöttünk Vácra, a cuccaink nagy része már itt van, a maradék jön a héten, a bútorok meg mennek egy raktárba. 

Rengeteget pakolunk, kicsit pimpelgetjük is a lakást. Nem tudjuk, mennyi ideig leszünk itt, néhány hétig, három hónapig, fél évig, de semmiképp nem akartam dobozokból élni, nem szeretnék félmegoldásokat, teljes értékű, otthonos otthont szeretnék, és azt szerencsére itt nem olyan nehéz kialakítani. Szerintem még legalább egy hét, míg eltűnnek a dobozok meg a kék ikeás szatyrok, de nagyon jó most itt lenni, hihetetlen érzés, hogy kényelmesen elférünk. Kicsit aggódtam, hogy Barni hogy fogja érezni itt magát, de amikor udvarolt nekem, akkor ő igazából vendég volt itt, most meg együtt találtunk ki mindent, itt vannak a cuccai, meg hát itt van a kisfiunk, és mi ott vagyunk otthon, ahol ő van. Hűvös van, hatalmas a tér, nekiadtam az egyik unokaöcsémnek az íróasztalomat, így Daninak lett saját kuckója meg hatalmas helye játszani. Rengeteget hesszelünk a a teraszon, meg tömjük magunkba a mézédes fügét, ami végtelen mennyiségben érik a kertben. 

Néztünk, nézünk lakásokat, házakat kb mindenfelé, most megint több energiám lesz ráfeküdni a dologra, de eddig még nem talált ránk a szerelem, reméljük, hamarosan megérkezik, de most azért így, hogy úgy tűnik, jól fogjuk magunkat érezni egy darabig itt, nyertünk egy kis időt. 

Közben Barni változó intenzitással dolgozik, ahogy közeledik a szeptember, egyre nagyobb rajta a nyomás, és hogy végképp ne unatkozzunk, az esküvőnket is nekiálltunk megszervezni szeptemberre. Elsőre belesodródtunk (tényleg) egy nagyon komoly, csilliárdokba kerülő esküvő megszervezésébe, amin én nagyon stresszeltem, mert a lelkem mélyén egyáltalán nem akartam olyat. Aztán egy ponton, miután átbeszéltük a dilemmáinkat, lemondtuk az egészet, és újraszerveztük máshova, teljesen minimálban, Délután lesz egy picike, hippi szertartás (még hagyományos esküvői ruhám sem lesz, egy szép, hosszú, fehér alapon színes ruhában leszek) és ebéd csak a szűk családdal egy nagyon cuki helyen, este pedig teljesen kötetlenül, nem esküvő-szerűen, kicsit fesztivál-stílusban bulizunk egyet a barátainkkal. Egyébként az egész szervezés (lemondással és újraszervezéssel) kb egy hónapot vett igénybe, és pont olyan zakkant, ad-hoc módon zajlott, mint ahogy minden mást is csinálunk.

Bezzeg

Bezzeg sajnos egyaltalán nincs jobban. Teljesen lebénult, és ahogy korábban írtam, nem indult meg a javulás… És azóta sem. Beszélni valamennyire tud. Még mindig kórházban van, valószínűleg hamarosan átkerül máshova, közelebb a családjához. A gyerekei voltak két hetet Párizsban az exénél, de egyelőre továbbra is a nagyszülők nevelik őket a család támogatásával. 🖤

hey baby

Július elején Dani egy éves lett. Pont aznap egy vidéki esküvőre voltuk hivatalosak, ezért úgy alakult, hogy a születésnapját nem töltöttük együtt, és aznap először a nagyszüleinél, Barni szüleinél aludt. Elég jól előkészítettük a terepet, nappal már aludt ott párszor, és ahogy sejtettük, nagyon jól érezte magát, és egy percig sem hiányolt minket, de ettől nekünk még bűntudatunk volt, hogy pont a szülinapján lepattintjuk. Előző nap persze jól megünnepeltük, amitől tartottam kicsit, mert Barni öccse rendezte a bulit, és ismerve a családot kicsit aggódtam, hogy túl nagy lesz a felhajtás, meg kap majd egy halom drága ajándékot. De végül nagyon jól sikerült, szupercuki volt mindenki, tényleg, tökéletes volt, nagyon hálás vagyok nekik, hogy így szeretik Danit. Az ajándék pedig (az elmaradhatatlan labdákon kívül) a nagyszülőktől egy kicsi, felfújható medence volt, ami a hőségben nagyon jól jött, Barni öccsééktől pedig egy picike, felfújható motorcsónakot kapott, amiben vidáman tudjuk őt tologatni a Balcsiban, és közben harsogni a Dani a tengerész, hajóját nem éri vész szövegű, jól ismert opuszt. 

Megvolt az első betegsége is: megfázott a légkonditól az autóban (szörnyen haragudtunk emiatt magunkra). Én egy nagyon laza ember vagyok, nekem ha utazunk, eszembe nem jut pl. gyógyszert pakolni magunknak, mondjuk amúgy sem szedünk tényleg semmit soha. Így egészen komolyan oda kell figyelnem, hogy ha megyünk valahova, akkor Daninak pakoljak lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót meg orrszívót. Pont a Balatonon lett nagyon beteg, és iszonyú mázli, hogy nálunk voltak a gyógyszerek, meg az orrszívó, nem is tudom, mit csináltunk volna nélkülük az éjszaka közepén full belázasodó, az orrán lélegezni nem tudó gyerekkel. Meg azt sem tudom, hogy a szüleink mit csináltak velünk orrszívó nélkül, gondolom, ilyenkor garantált volt az arcüreggyulladás. 

A gyerekem labda-függő, a könyveket is szereti, de az ébren töltött ideje 90%-ában labdázik, de legalábbis úgy közlekedik, hogy bárhova megy, három labdát terelget maga előtt, és iszonyúan ügyes velük. Onnan lehet tudni, hogy közeledik, hogy először megérkeznek a labdái. Nagyon magas, vékony és izmos. Viszont jó ideig nem állt fel, és mivel látom, hogy a nála kicsit idősebb gyerekek már simán járnak, némi külső csesztetés hatására sikerült erre annyira rágörcsölnöm, hogy M. Gray-től elkértem a dévényesük számát. Ez egy péntek délután történt, gondoltam, majd hétfőn felhívom, de azon a hétvégén felállt Dani, úgyhogy ezt el is engedtem, és igazából nem is értem, hogyan hagyhattam elbizonytalanítani magam. Azóta minden szépen a helyén van, nagyon beindult, cuki, okos, ügyes, hatalmas dumás, imádjuk. Mondjuk azt is elkezdte próbálgatni, hogy hogyan tudja érvényesíteni az akaratát, az mondjuk eléggé idegőrlő, de engem nem könnyű megtörni, nem adom be a derekam mindenféle csipcsup próbálkozásra, csak mert a kisbabám kismalaccá változik.

Viszont annyira önálló, társaságkedvelő, és annyira jól elvan másokkal, akár ott vagyok, akár nem, hogy bár eddig teljesen más véleményen voltam erről, most elkezdtem azt gondolni, hogy ő nagyon élvezné a bölcsit. Egyszerűen bármennyire kreatív vagyok, én azért a nap végére uncsi vagyok neki, és látom, mennyire jót tesz neki, ha az unokatesóival, vagy a nagyszüleivel tölt pár órát, teljesen megnyugodva, feltöltődve, lefáradva kapom őt vissza. Nyilván nem holnap fogom beadni valami intézménybe, nem is a jövő héten, de azért ez a gondolatmenet eléggé más perspektívába helyezi azt, hogy hogyan tervezzük a következő 1-2 évet. Nekem ez annyira érdekes, hogy az ember gondol dolgokat, aztán ha gyereke lesz, akkor látva a cseperedő kis egyéniségét, ahhoz igazodva végül tök másképp csinál egy csomó mindent. 

így megy ez

Ezer éve nem jutott eszembe, hogy leüljek és blogoljak, de ma igen, és akkor ki is használom a lehetőséget. Mondjuk ahogy mindig, most is pont ezer dolgot kellene csinálnom helyette, de úgyis úgy el vagyok maradva mindennel, hogy igazából tökmindegy.  Ez igazából egészen jól jellemzi ezt az időszakot, ami meglehetősen nehéz nekem. Rengeteg nagy dolog történik velünk egyszerre, és hiába mondja mindenki, hogy milyen szuper nekünk most, mennyire izgalmas minden, ami zajlik, belőlem olyan erős szorongást vált ki a sok egyszerre történő változás, a hosszú időszakra szóló döntések felelőssége és súlya, a rengeteg intézni- és szerveznivaló, miközben életben kell tartanom egy egy évest, és odafigyelni, hogy közben jól is érezze magát, hogy voltak olyan napok, hogy éjjel alig bírtam aludni, nappal enni és funkcionálni, és azt kívántam, bárcsak aludhatnék egész nap. 

Mindezeknek közepén meghalt Bobek, ami annak ellenére nagyon megviselt, hogy kicsit számítottam rá, mert 15 éves volt, az utóbbi időben már nem volt túl jó állapotban, alig ivott például. Megpróbáltam most írni erről, elmesélni, hogy mi történt, vagy hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de sajnos nem megy. Nagyon hiányzik, és pokol, hogy az utóbbi néhány évben vak és süket is volt, és emiatt nem olyanok voltak a nyugdíjas évei, mint amilyennek megérdemelte volna őket. Tudom, hogy az élet nem igazságos, az emberekkel sem az. Csodálatos kutya volt, a legjobb társ, akit bárki elképzelhet maga mellé, nagyon szerencsés vagyok, hogy az embere lehettem. Remélem, egyszer lesz megint kutyám, mert szerintem abszolút igaz a mondás, hogy kutya nélkül lehet élni, csak minek. Óriási vágyakozás van bennem, mikor gyerekes-kutyás anyukákat, családokat látok, én is mindig így képzeltem el magam, hogy ha lesz gyerekem, az kutyával együtt fog felnőni. 

nor/ma

Nyílt a Millenáris parknál egy óriási nor/ma, azaz egy skandináv pékség. Én már ismertem az elődjét a még a Kecskeméti utcából, Phoebe dolgozott náluk egy ideig. Állítólag nagyon jók a kenyereik (nekem mondjuk a kifli nem jött be, mert iszonyúan tömény), de én mindig a kardamomos péksütikre izgulok rá, és abból náluk nincs hiány. Már a villamosról kiszúrtam, hogy megnyitottak a Mammut mellett, nagy, szellős terek vannak, és üveg, a park felé nyitható falak, meg egy csomó asztal a teraszon is, nagyon hívogató, én óráig el tudnék ücsörögni itt akár egyedül is, újságot olvasgatva, de szerintem tökéletes hely találkákhoz is, elhozok majd ide szépen mindenkit, akit szeretek. Valamelyik reggel Barni otthonról dolgozott, én meg fogtam Danit, beleültettem az új, 5 kilós sportbabakocsijába (amit sajnos nem szeretek, mert szerintem neki nem túl kényelmes, ami a lényeg lenne, de online néztük ki, és sajnos nem próbáltuk ki előtte, pedig akkor biztosan nem veszem meg), és elsétáltunk az új nor/mába. 

Már amikor odaálltam a pulthoz, nagyon megörültem: képzeljétek, van náluk semla, a svéd süti, amiről annyit beszéltünk a múltkor (nem találom azt a posztot), és nagyon finom! Vannak etetőszékeik is, aminek én nagyon örültem, de azt nehezített terepnek találtam, hogy nem hozzák ki a kávét meg a kaját, hanem megrendeled a pultnál, kapsz kis csipogót, és az jelez, ha mehetsz az elkészült finomságokért, vagyis nekem ott kellett hagynom Danit az etetőszékben, hogy megszerezzem a rendelésünket. Na és leraktam mindent az asztalra, kicsit elrendeztem, hogy esztétikus legyen, gondoltam, le is fotózom. Mutatom: 

Gondolom, sejtitek, hogy a következő pillanatban már kávéban úsztunk. Nem vagyok egy rutinos kávéházas anyuka, az biztos, de Dani nem egy hirtelen típus, eddig nem volt még ilyen balesetünk. Úgyhogy innentől már nem volt annyira idilli a dolog, de végül átültünk egy másik asztalhoz, jött egy lány, aki megnyugtatott, hogy semmi baj, ez mindenkivel előfordul, felmosta a kávé-tengert, és még egy másik zabtejes kapucsínót is beígért, amit végül sosem kaptam meg. A semla viszont mesés, tejszínes-pisztáciás, ha arra jártok, ki ne hagyjátok. Csak a kávét messzebb rakjátok a babáktól. 

házikó

És ahogy a kávémat ittam a Kővirágban, rezgett a mobilom, láttam, hogy az egyik érdeklődő, odaadtam Barninak, hogy intézze ő, kicsit hümmögött a telefonba, letette, és pacsira nyújtotta a kezét: eladtuk a lakást. Most meg kell találnunk a leendő otthonunkat, ami szerintem iszonyúan nehéz lesz, mert az a kategória, ami nekünk kellene, azon a környéken, ahol keressük, órák alatt megy el. Na mindegy, van segítségünk a keresésben, meg ráfekszünk mi is. Viszont valószínűleg néhány héten belül ki kell költöznünk a lakásból, úgyhogy egy időre Vácra költözünk, a régi lakásomba, ami amúgy ideális így nyárra, meg hogy egy kicsit még utoljára együtt lakhassak még a családommal. Meg a Balatonon is sokat leszünk, gondolom. 

                                                                    Lotta Langrock

káli cool

Közben túl vagyunk az első közös családi nyaralásunkon, és persze a négy nap pihenéssel-csavargással a hátam mögött már sokkal vidámabban látom a világot. Most megint érzem, mennyire a lételemem a jövés-menés, nagyon hiányzott. Barni ugyanolyan laza és spontán, mint én, úgyhogy nagyon jó páros vagyunk, mindenféle stressz és konfliktus nélkül, tök lazán telt el a 4 nap. Révfülöpön vettünk ki egy vastag falú, hűvös parasztházat, ami a legjobb döntésnek bizonyult a kánikulában, bár az utolsó két napra már meglehetősen felmelegedett a ház is. Egyébként ott, ahol eredetileg akartunk megszállni, és már rég kinéztem magamnak, nem fogadtak minket, mert hogy gyerekünk van. Először el sem akartam hinni, írtam is nekik a Facebookon egy üzenetet, és kiderült, hogy jól értelmeztem: elnézést kértek, és köszönték, hogy érdeklődöm, de az ő szállásuk "nem alkalmas gyerekek részére". Én ezen teljesen ledöbbentem, illetve valamennyire megértem, tudtam is, hogy van ilyen, és együtt is tudok élni vele, inkább kicsit rosszul esett, hogy mi már nem vagyunk elég 'menők' ahhoz, hogy akárhol fogadjanak minket. 

Évek óta sportot űzök abból, hogy ne utazzunk sok cuccal, és ebben Barni is profi. Gyerekkel ez nyilván nem olyan könnyű, de úgy vagyunk vele, hogy mi nagyon lazák és rugalmasak vagyunk, és akkor lehet reménykedni, hogy a gyerekünk is az lesz: eddig úgy tűnik, bejön. A ruháit vittük, abból sem túl sokat, mert tudtuk, hogy lesz mosógép, valamennyi kaját, a labdáit és néhány játékot. Indulás előtt pedig vettünk egy mindössze 6 kg-os, pici, lapra összecsukható sportbabakocsit, mert a régi a Suzukim csomagtartóját és a hátsó ülés felét is elfoglalta, és persze egy tonnát nyomott. Így viszont szuperjól befértünk, és semmi nem hiányzott. Első este Barni feltöltötte a hűtőt, utána meg kb kifliért kellett eljárni. 

Keresztül-kasul bejártuk az egész Káli medencét, mindent megnéztünk, amit tudtunk, szerintem mindketten szerelembe estünk a környékkel, szerintem közel olyan gyönyörű, mint Toszkána. Én néztem ki a látnivalókat előre, annyit nézegetem a környéket már évek óta, hogy tökéletesen képben voltam, mit érdemes megnézni. Persze nem akartuk túltolni, mert főleg pihenni jöttünk, meg hát egy egy évessel észnél kell lenni, már ami a programok mennyiségét illeti. De voltunk a Liliomkert piacon, ami varázslatos, régen láttam ennyi kedves és szimpatikus embert egy halomban, és hát a portékák - erősen vissza kellett fognom magam, hogy csak finomságokat vegyünk: sonkát, epret, málnát, kalácsot, sajtot, csatnit. Voltunk Szigligeten, Badacsonyban, megnéztük a Hegyestűt, a cuki falvakat, a kedvencem Salföld, egy álom, maga a béke szigete számomra az a falucska, mintha Középföldén járnánk. Voltunk a Laposa borászatban, amit nagyon szeretek, mert csodaszép, és még egy pohár pezsit is kaptam. Hétfőre pedig a Kővirágba foglaltam asztalt, ami miatt iszonyúan izgultam, hogy hogy áll majd a kérdéshez Dani, de olyan felnőttesen és komolyan várta az asztalhoz tolt etetőszékében az ebédet, hogy nevetni kellett, aztán szépen, illedelmesen megkóstolt mindent, az eperlevest, az édesburgonya-pürét, a kacsát, a túrógombócot, és a végén kedvesen integetett mindenkinek, hogy pápá. Annyira cuki. Imádom ezt a helyet, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. 

És persze ebben az őrült kánikulában minden percet megragadtunk, hogy strandoljunk. Dani imádja a vizet, úgyhogy sejtettem, hogy nem lesz gond a Balcsival sem, és hát tényleg, hatalmasat pancsolt. Egész szép színünk lett mindhármunknak, de egy grammot sem égtünk le, pedig én nem vagyok az a típus, aki hosszú ujjú felsőben viszi csak ki a gyerekét a napra, de hát ő mégis csak egy pihe-puha kisbaba, nagyon odafigyeltem. 

Azt hiszem, mi ide még vissza fogunk térni. 

Kővirág(unk) 

                                                                       a hálónk

nem ezt a lovat

Az elmúlt néhány napban megjártam az érzelmek színes skáláját. Sajnos hiába minden ígéret, még mindig nem jutottunk el Barni munkájával oda, hogy mostantól könnyebb, kevesebb, lazább lesz, vagy hát mintha lett volna néhány nap, de már olyan régen volt hogy el is felejtettem. Sajnos mindig alakul valami, és mindig a jövő héttől lesz majd könnyebb, a jövő héten meg az azt következő héten. Én már úgy vártam ennek a kurva, már tavaly augusztus óta húzódó projektnek a végét, mint a messiást, amikor is majd hárman egy csomót bandázunk együtt, elmegyünk a Balcsira, kiveszünk valami romi kis szállást a Balatonfelvidéken, ami álmaim desztinációja, és egész nap csak babázunk, csavargunk, eszünk, fetrengünk játszunk és minőségi időt töltünk együtt. De sajnos eljött az, amitől a legjobban féltem, és a lelkem mélyén tudtam is, hogy így lesz, és gondolom, Barni is tudta, még ha tagadja is. Tudniillik a következő munkáját úgy kapta meg, hogy nem az, hogy nincsen egy nap szabadideje sem a kettő közt, hanem konkrétan egy kicsit még párhuzamosan is folynak majd, a régit még fejezgeti befele, a másikat pedig már előkészíti. Ez az új pedig novemberig tart, szóval addig megint egyfolytában dolgozni fog. Hát faszóm. 

Közben mondja, hogy ilyen a munkája, tudtam már akkor is, mikor összeismerkedtünk, meg az ő szakmájában (filmipar) munkát visszautasítani azt jelenheti, hogy majd a következőt nem neki adják. Tényleg tudom, hogy ez elismerés neki, imádja, és tolni kell itt és most, és büszke is vagyok rá, de közben én szerelmes vagyok ebbe a fiúba, szerettünk volna és összehoztunk egy gyereket, szerintem kivételesen jó páros vagyunk és borzasztóan hiányzik, nem úgy, hogy hazaérjen este és kb feküdjünk le aludni, ahogy sokszor szoktunk, hanem úgy, hogy minőségi időt töltsünk együtt, miközben nem idegeskedik, hogy de már mindjárt indulnia kell nem tudom hova, és (főleg) nem csörög a telefonja. Meg hát jó lenne, ha ő is tudna vigyázni Danira, meg foglalkozni vele sokat.

Most egyébként ki is vagyok erre élezve, mert az elmúlt egy-két hétben megint nonstop tökegyedül voltam Danival. Illetve hazudok, mert csütörtökön ő vigyázott rá, míg edzésen voltam, szombat délután meg a nagyszülők babáztak, míg mi Pilláéknál tömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel meg koktélokkal. Vasárnap (és persze hétfőn) viszont egyedül voltam a gyerekkel teljesen, és az pokoli rosszul esett, enyhén bedepresszióztam, valahogy akkor tudatosult bennem, hogy ez ilyen, és sosem lesz vége. 

Azt hiszem, most sikerült elég jól kommunikálnom az érzéseimet felé, így Barni eléggé megszeppent,  persze csodát nem tud tenni ő sem, de most így SOS, mentsük ami menthető alapon, a főnöke beleegyezésével elutazunk a Káli medencébe. Nem mondom, hogy könnyű volt szállást találni két nappal az indulás előtt (ez is borzasztó, hogy az ő munkája mellett egyszerűen nem lehet tervezni) egy ilyen népszerű nyaralóhelyen, de nem nyugodtam, míg minden airbnb-követ meg nem mozgattam, és végül lett cuki házikónk Balcsi-kilátással, babaággyal és etetőszékkel kurvajó helyen, megkaptam az emailt, hogy vár minket Salföld, a Liliomkert piac és a Kővirág.

Július közepén pedig elmegyünk tengerpartozni. Igen, érzem én is, hogy ez hosszú távon nem oldja meg a problémát, de arról már nem is beszélve, hogy megint épp egy ajánlatot várunk a lakásra, és ez most elég komolynak tűnik, szóval abba bele sem merek gondolni, hogy valószínűleg hamarosan indul az is, hogy ki kell költöznünk a lakásból, megtalálni álmaink otthonát és odaköltözni. 

news

Tényleg úgy érzem magam, mint aki visszakapta az igazi életét, csak attól, hogy 25 fok fölé kúszott a hőmérséklet, egy szál oversized farmer rövidnadrágban lehet flangálni (a terhességem végén vettem, 42-es, rugalmas anyagú, szerintem idén nyáron sem viselek mást) meg Birkiben (abból is a strandpapucs verzió, mert az utcai töri a lábam, miért? nem örülök), a gyerekem a fél délutánt egy lavór vízben pancsolva tölti anyukám rózsái tövében és eperrel tömi magába a májkrémes kiflit. 

Attól is nagyon jól érzem magam, hogy két naponta újra járok edzeni, sőt, van, hogy sikerül minden nap, kora reggel vagy késő este. Szörnyen ki vagyok éhezve a mozgásra, olyan kár, hogy nem sikerült korábban elkezdenem. Egy fiatal lányt találtam, Emmát, aki hetente egyszer foglalkozik velem, teljesen más stílusban, mint a váci lány, akihez jártam, ő specifikusan főleg saját testsúlyos core gyakorlatokat végeztet velem, amik nagyon jók a terhesség által okozott károk helyreállítására, amikor meg egyedül megyek, akkor tudom a Fanninál tanultakat csinálni. Egyébként megint sikerült annyira jól választanom, egy ray of sunshine ez a csaj az edzőterem izmos adoniszai közt, nagyon szeretem őt. Manka múltkor lemondta Danit aznap reggel, és senki nem tudott vigyázni Danira, úgyhogy végül próba-cseresznye alapon elvittem őt magammal. Kiderült, hogy az edzőterem támogatja, hogy az anyukák, ha nem tudják megoldani, magukkal vigyék a babájukat, főleg így tök jó, hogy mi délben járunk, mikor alig van valaki. Köredzést tartottunk egy külön teremben, úgyhogy Dani közben vígan tudott labdázni, mikor a végére elfáradt, akkor meg Emma pókjárásban szállította őt a hasán mindenfelé, Dani legnagyobb örömére. Ma is viszem, nyilván kényelmesebb lenne nélküle, de mennyire szuper, hogy van ilyen, nem? 

Ezt az olajos lemosót meg annyira régen akarom már ajánlani, ezt is OSZ-nél vadásztam, vízzel érintkezve tejes állagúra változik és csodásan hidratál, nekem nagyon bejött, egészen vidám leszek mindig, mikor újra használhatom, az élet apró örömei, ugye. 

A curtain bangs viszont borzasztóan rossz döntés volt, több emberrel is találkoztam, aki szintén vágatott, és mindenki megbánta, és amúgy a józan eszemet használva már tök nyilvánvalónak tűnik, hogy nem működhet, úgy röhögök magunkon. Az enyém pont betűrhető a fülem mögé, szóval ez egy kicsit segít, de amúgy egyfolytában simogatom és tapizom, mert fél órával a hajmosás-beszárítás után már csak a szemembe lóg. Pokol. Ez volt a fejemben, hogy megnövesztem, és akkor valami ilyesmi lesz, de már nem vagyok benne biztos. 

cry baby

Eladtuk Vácon a házat. Úgy értem, már nem a miénk, átadtuk a kulcsot is. Még utoljára kimentem Apuval: tudtam, hogy a nagynénémnek rengeteg pünkösdi rózsája volt, hatalmas csokrokat szokott szedni nekem mindig, sosem lehetett tőle virág, vagy gyümölcs, télen befőtt , lekvár vagy ivólé nélkül eljönni. Megnéztem a házat üresen, kicsit beszélgettünk a szomszédokkal, szedtem egy óriási halom fehér és rózsaszín pünkösdi rózsát és eljöttünk. Apu vidám volt, ő nagyon örül, hogy ilyen jól sikerült eladni a házat, flottul ment minden és nincsen több gond vele. Annak én is örülök, hogy egy olyan család vette meg, akiknek eszükben sincs ledózerolni, hanem kihozzák majd belőle, amit lehet, és nagyon fogják szeretni. De közben nagyon kellett küzdenem a könnyeimmel, hiszen kicsit a gyerekkorom egy részének, az apai nagyszüleimnek és a nagynénémnek is búcsút mondok ezzel a házzal. 

Barni kérdezte utólag, mikor meséltem neki, hogy ezt miért csinálom? Ha úgy érzem, akkor miért nem sírok? Hiszen el kell gyászolni a dolgokat, és ha sírni kell, akkor sírni kell. Tudom, hogy igaza van, és legszívesebben most is bömbölnék, ahogy ezeket a sorokat írom, de mi nem vagyunk egy érzelgős család - illetve talán ez kicsit megváltozott az utóbbi években. Amikor váltam, rengeteget sírtam anyuéknak, és sokszor ők is sírtak velem, az nagy áttörés volt. És most, hogy megszületett Dani, többször láttam sírni aput, nyilván örömében. Barnival mi is sokszor sírtunk, mikor megszületett, de azóta is többször, egyszerűen elérzékenyülünk, hogy mekkora csodában van részünk. Van róla egy képem, amikor eljött értünk a kórházba, odaadtam neki az apró Danit a hordozóban, hogy hozza, és lefényképeztem őket együtt. Nem látszik jól az arca, mert lefelé néz a babára, de én tudom, hogy zokogott. Nagyon szeretem azt a képet róla. 

Apáról is van egy olyan emlékem, mikor gyerek voltam és olvastam Fekete István Csíjét, annál a résznél tartottam, ahol meghal Csí párja, és nem tudtam olvasni, mert nem láttam a könnyeimtől a betűket. Apa ajánlkozott, hogy majd ő olvassa nekem, de aztán pár perc múlva már ő sem tudta olvasni, mert neki is a könnyeit kellett törölgetnie, Anya meg szakadt a nevetéstől a háttérben, hogy na tessék, apja lánya. 

good day, sunshine

Annyi minden történik velünk, és közben semmi érdekes, egyszerűen csak nyár lett és visszakaptuk Barnit, és ennek a kettőnek a kombinációjától mindhármunknak hatalmasat nőtt az életminősége. Én most nem stresszelek semmin, reggel felkelünk, aztán alakul a nap, ahogy alakul - Barni néhány órát szokott dolgozni, de a nap legnagyobb részében ráér velünk csavarogni, beülni valahova, családozni, vagy bármire. Úgy gondolom, hogy hatalmas luxus, ha az ember ennyire spontán alakíthatja az idejét, én ezt imádom, és nagyon hálás is vagyok érte. Kicsit olyan érzés, mint mikor véget ér a tanév meg az érettségik, és előttem nyújtózkodik a véget nem érő(nek tűnő) nyár. Persze egyszer mindig eljön a szeptember, és Barni is új projektet kap valamikor, de addig is örülni kell annak, hogy ilyen szép az élet most. 

Idén először lent töltöttünk néhány napot a Balatonon, nagyon jól éreztem magam. Elképesztően távolinak tűnik a tavalyi karanténunk ott, milyen más hangulata volt, a srácok sokat feszültek, egymással is, meg hogy nem volt munkájuk fél évig, nekem meg júniusban már főleg az óriási hasam elhelyezése okozta a legtöbb problémámat. Most meg kicsit olyan volt, mint az első családi nyaralásunk, szép, könnyű, lassú napokkal, egész napos strandolással, hosszú sétákkal és piknikezéssel, meg sok-sok nevetéssel. Meg hát épp tavaly ilyenkor volt a hatalmas dráma, ami miatt végül 9 év után szakított Barni öccse és az akkori barátnője. Most is ő volt ott velünk, csak most az új, egészen friss barátnőjével - nagyon cuki ez a lány, úgy tűnik, szépen összeillenek, rengeteget turbékolnak, mindenki boldog és egészen más a hangulat is, semmi  stressz vagy veszekedés. 

Banditánk pedig úgy tűnik, jól bírja a levegőváltozást, meglepően jókat aludt és hatalmasakat evett velünk egy asztalnál úgy, hogy beleültettük egy székbe és párnákkal kitámasztottuk, merthogy etetőszékünk nincsen lent. Hideg még a Balcsi, úgyhogy nem fürödtünk, mondjuk nekem nagyon vissza kellett fognom magam. Kicsit azt is nehezen bírtam, hogy nem fekhetek ki a napra órákra, mert anyuka vagyok, és a nap legnagyobb részében az árnyékben kell labdáznunk a labdafüggő gyerekünkkel. Persze így is lett egy kis színem, de a napsütés-hiányomat nem sikerült kielégíteni. 

Két napra csatlakozott hozzánk egy barátunk, akivel most szakított a barátnője, rossz látni, hogy szegény mennyire szomorú. Fura volt, hogy mennyire nem bírtam visszaidézni a szerelmi csalódásaimat meg a mélységeket, ahol ilyenkor jártam (szóval jelentem: maradéktalanul elmúlik minden pokol, sőt, el is felejti az ember, hogy milyen szörnyű volt), így nem is álltam neki bölcselkedni meg vigasztalni őt, csak szó nélkül átnyújtottam a telefonom, amikor kérte, hogy stalkolni tudja az exét meg az ex új ismerőseit. Majd elmúlik nála is.