kösz, de nem, kösz

Köszönöm az érdeklődést, de eszembe sem jutott zárt (TITKOS, haha) blogot írni és meghívókat osztogatni, leginkább csak nem akarok semmit írni most. Pont ugyanúgy kiégtem én is az elmúlt hetek történései után, mint az ismerőseim és a bloggertársaim nagy része. Legszívesebben magamra (és a családomra) húznék egy nagy, puha, meleg takarót néhány hétre (hónapra), vagy elvinném őket valami egzotikus helyre és kikapcsolnék mindenféle internetet. Nyilván nem tudom ezt megtenni, de picit befelé fordulok most, ahogy a macska teszi, mikor nincs jól, és ehhez az is hozzátartozik, hogy egy kicsit Milonkát is bezárjam.  

körömlakkok és saláták

Ez meg most a kedvenc salink, illetve az öntet a lényeg, imádjuk. 

Hozzávalók: 

• Egy nagy marék bazsalikom (vagy kettő. az eredeti recept koriandert ír)
• 1 citrom leve
• Fél bögre kesudió (vagy fenyőmag)
• 2-3 evőkanál méz vagy juharszirup
• Fél bögre víz

Simára kell turmixolni, és mehet a salira (ami nekem spenótból, újhagymából, avokádóból, 1 egész mangóból (eperrel is jó lehet), uborkából és paradicsomból állt).

Nyamiii.

just a perfect day

Amióta Dani sír, mikor Barni szüleihez viszem, nem aludt ott. Szoktam őt vinni így is, néha akkor is, amikor Barni dolgozik, de ott maradok vele, játszunk, eszünk, ebéd után hazajövünk. Tegnap Barninak a 7. munkanapja lett volna, és rászóltak, hogy menjen egy napot szabadságra (nem azért, mert jó fejek, hanem mert a 7. nap dupla fizu lenne), úgyhogy mondtam neki, hogy próbáljunk meg valamit programozni. A bánki wellness feltöltött mindkettőnket, teljesen más szinten tudtunk kapcsolódni, mint mikor mókuskerék van, ezért akkor megfogadtam, hogy szervezek kettőnknek hasonló programokat, amikor csak tudok. 

Ez volt a terv tegnap reggel is, amikor elvittük Danit a nagyszülőkhöz, de megvolt rá az esély, hogy nem akar majd ott maradni. Nem mondom, hogy most nem mondta párszor, hogy NEM, de mire nem mondja manapság? Sírás nélkül be tudtunk menni, örült nekik (bár mondogatta, hogy mama is bejön, apa is bejön, gondolom, nehogy eltűnjünk. Játszottunk, fociztak a kertben, ebédeltünk, majd a nagymamája elvitte megnézni a pelusát, és akkor utánamentem, és mondtam neki, hogy Figyelj, Dani... Ő pedig ránézett a nagymamájára, és közölte, hogy Apa elmegy. Durva, hogy annyira érzi mindig, hogy mi történik. Úgyhogy mondtam neki, igen, most anya és apa elmennek, mert dolgunk van, de a nagyival és a nagypapával szuper dolgokat fogtok csinálni, és én holnap jövök érted. Közölte, hogy NEM!, majd odafordult a Nagyihoz és játszott tovább, én meg megpusziltam és eljöttünk. Annyira imádom. 

Ez délután 2 körül volt, elmentünk lemosatni az autómat, mert még mindig sárga volt a múltkori sivatagi homokos esőtől, majd beültünk a Széchenyi fürdő kinti, napsütötte medencéjébe, és vagy két órán keresztül le sem lehetett törölni az arcunkról a vigyort. Annyira jó volt, ezer éve nem jártam ott, pedig nagyon szeretem. Magyarok rajtunk és néhány nyugdíjason kívül szerintem kb egyáltalán nem voltak, csak nyugat-európai turisták, de nem volt tömeg. Aztán megnéztük a Zene Házát, amire nagyon kíváncsi voltam, de szerintem semmi különös, vagy hát nem tudom, engem nem fogott meg, így laikus szemmel is látni a hibáit, meg szerintem annyira mű a környezete azokkal a szegény, telepített fákkal meg a világító-fehér, kavicsos utakkal. De szeretnék majd koncertre menni oda (is), biztosan csodálatos a hangtechnikájuk, és láttam, hogy lesznek jó programok. 

Aztán hazajöttünk, vettünk ázsiai kaját, megvártuk, míg elkészül, hazahoztuk, megnéztünk egy filmet, megittunk ketten egy meggyes sört, majd este 9-kor már ágyban voltunk.

Most pedig kihasználom, hogy gyönyörű idő van, meg hogy nincsen itthon senki és elmegyek úszni - ahelyett, hogy takarítanék és főznék, ahogy a feleség- és anyuka-ösztöneim diktálják, de most szinten tartom a lakást, és egész szép rend van, meg van maradék szusi is, a többiek meg nem ebédelnek itthon. 

múlt hétvégén voltunk a dunakeszi(i) reptéren, annyira jó mulatság volt 

Babka

Apró örömök az életemben: kb fél év után újra találkoztam a lányokkal! Olív dobta be, hogy hát oké, hogy elfoglaltak vagyunk mindannyian, Gyömbi messzi vidéken nevelgeti az azóta már 1 évessé cseperedett kislányát, de nem vacsizunk együtt a héten valamikor? Babka lett belőle, én már fél órával hamarabb ott voltam, mint a többiek (szabanapos anyuka minden percet kihasznál), rendeltem is egy pohár sav blanc-t azonnal, meg kaptam kóstolót a Kislaki narancsborból (aminek amúgy semmi köze a narancshoz, valami most divatos, teljesen natúr, természetes technológiával készül, és borostyán-színe van a szőlő héjától és a magoktól, erről a színről kapta a narancs-nevet) a felszolgáló lány szerint most nagyon trendi, a Dúzsi és a Pálffy is készít, de nekem egyáltalán nem ízlett, kissé harsánynak, erőszakosnak találtam. Viszont EZT a francia bort ittam, és annyira finom, könnyű, friss és illatos volt, hogy már ott elhatároztam, hogy ilyet fogok venni itthonra is. 

Egyébként lehet, hogy csak én járok el túl keveset mostanában, vagy az volt rájuk ilyen hatással, hogy végre nem kell maszkot hordani (ez pont az első ilyen héten volt), de annyira kedves, közvetlen, mosolygós, laza, és rugalmas volt a Babkában mindenki, mintha mostantól a legjobb barátaink szeretnének lenni. Én amúgy is nagyon szeretem azt a helyet, a hangulatát, a kajákat, a mezzéket, a sütiket, mindent, de most végképp elrabolták a szívem. 

Ha randizni kell, a Babka mellett továbbra is a Franziska és a Coyote a kedvenceim (mindkettő a Batyin), a régi lakásunk mellett a Pata Negra, itt Vácon pedig a Lujza. Nektek mi a találkozós-törzshelyetek? 

Nagyon jót beszélgettünk a lányokkal, de tényleg elképesztő, hogy milyen ritkán találkozunk, még akkor is, ha mi napi szinten csetelünk. Végül nem így terveztük, de úgy alakult az este, hogy ott aludtunk, Barni is, én is, Barni is Danival a nagyszülőknél, mert olyan drámában van mostanában, hogy nem tud meglenni nélkülem, vagy hát legalábbis nem akar Barni szüleihez menni, azt gondolom, hogy az a tapasztalata, hogy ott kell maradnia velük egész napra-éjszakára egyedül, és azt ő nem akarja. 

csontember

Apu elvitte Danit sétálni, ami tökéletes lehetőség lenne, hogy már dobáljam is bele az edzős cuccaimat a hátizsákomba, és söpörjek mozogni, ahogy megint (sokezredszer) megfogadtam, de épp az imént toltam be a sütőbe egy kardamomos banánkenyeret, úgyhogy meg kell várnom, míg elkészül. Bah. 

Amúgy is el akartam mesélni, hogy (bocs a TMI-ért) új típusú bőrkeményedések lettek a talpamon a kislábujjam alatti párnácskákon, és a pedikűrösöm szerint rosszul terhelem a lábam, és javasolta, hogy menjek el egy ortopédus szakorvoshoz. Van is egy elég jó cipészet Vácon, kb 3 percre tőlünk (bicajmértékkel nyilván, ki jár gyalog), náluk van ortopédia szakrendelés is. Tegnapra volt időpontom, megvizsgált a doki, kiderült, hogy mindkét talpam párnácskáin ugyanott van tyúkszem. Nekem még sosem volt, és fura, hogy most tökéletesen egyszerre, a két lábamon ugyanott lett, ez mitől van? Na és írt nekem talpbetétet, két fajta géppel is mintát vettek a lábamról, két hét, míg elkészül, ki kell majd venni a cipőmből a betétet, és a helyére rakni. Azt mondták, hogy tartásbeli problémákon is segít, mert  valahogy jobban kihúzza magát tőle az ember, eltűnik tőle a derékfájás, és jobban fogom magam érezni tőle. Én annyira belelkesedtem, és elkezdtem nagyon-nagyon várni, hogy az új talpbetétem nagyot javítson az életminőségemen, még a recis hülgyet is megkérdeztem, hogy nem lehet-e valahogyan meggyorsítani a folyamatot, kicsit furán nézett rám. Ja, hát így 40 fölött az ilyesminek örül az ember a legjobban. 

Én babaként laza csípővel születtem, és hogy ne legyen csípőficamom, kengyelt kellett hordanom, aminek eredménye egy szép S betű a gerincemben, aminek a súlyvonala amúgy majdnem egyenes, de én pl sosem tudnék állómunkát végezni, és oda kell figyelnem, hogy karban legyen tartva a hátam, mozgással, súlyzós edzéssel, jógával, masszázzsal, csontkováccsal. Megnézte ezt is a doki, a csípőmet is, és azt mondta, egészen rendben van, de mozogjak rendszeresen, mert 40 felett az a legnagyobb titka a jó közérzetnek, az izmok és a csontok azt szeretik, ha használják őket, ha nem, akkor leépülnek. Milyen egyszerű, nem? 

Na, asszem megsült a süti, indulok is tovább javítani az életminőségemet. 

Jenny M

minden relatív

Annyira érdekes figyelni magamat, hogy mennyire jól beilleszkedem mindenütt, és milyen jól tudom magam érezni bármilyen körülmények között, sőt, bárhol vagyok, nagyon hamar megszeretem, ami körülvesz, és szerintem észre sem veszem a nehézségeket. Tudom, hogy ez egy szuperjó túlélő skill, és általában nem is vagyok tudatában, csak utólag szoktam rájönni, hogy ez volt a helyzet. Nagyon-nagyon szerettem a Frankelen lakni, imádtam azt a picike lakást, és abszolút kielégített a belváros, imádtam ott csatangolni, hányszor tologattam Danit a halál zajos és forgalmas Kolosy tér környékén. De ma bementem pár órára, és már pár hónap alatt is annyira elszoktam elszoktam Budapesttől, hogy hálát adtam az égnek, hogy végül nem a belvárosba költöztünk - pedig sok lakást néztünk meg ott is. Nagyon várom, hogy a kakaskukorékolásba madárcsicsergésbe költözzünk. 

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy én sokszor gondolok rá, milyen szerencsés vagyok, hogy oda, abba a családba születtem, ahova, és ez könnyűvé tette az eddigi életem - itt most nem az anyagiakra gondolok, bár nyilván arra is, hanem az érzelmi biztonságra, a háttérországra, amit a szüleim és a két bátyám nyújt a mai napig. De ma különösen úgy érzem, hogy üvegbúra alatt élek, mert nem kell fognom a gyerekem meg egy hátizsákot és nekiindulni a semminek, miközben romba dől mögöttem minden. Kialudhatom magam, levihetem Danit a Dunára, főzhetek tárkonyos ragulevest, átmehetek anyuékhoz megbeszélni Dani aranyosságait. Most, a szomszédban dúló háború árnyékában átértékelődnek a dolgok, nem?

tenkjú, avagy egy introvertált kalandjai az új barátokkal

Volt egy lány az egyik ingatlanirodából, aki Pilla nagyon kedves barátnője, és amikor lakást kerestünk, felkarolt minket. Néhányszor találkoztunk csak, aztán ő felmondott, és átadott minket a kolléganőjének,  onnantól pedig ő próbált meg lakást találni nekünk. Ezzel a második lánnyal erős, instant, kölcsönös kémia volt köztünk. Annyira szimpi volt, csomót nevettünk, mikor lakást néztünk, sokat telefonáltunk, abszolút értette, mit szeretnénk, mit nem, tökre örültem, mikor vele néztünk valamit. Támogatta, mikor ejtettük bel-Budát, és elkezdtünk kijjebb nézelődni, vele kezdtük felfedezni Nagykovácsit. Végül nem rajta keresztül találtuk a lakást, amit megvettünk, de én annyira hálás vagyok neki, hogy végigkísért minket a legaktívabb lakáskeresős időszakunkon, és potyára utazott velünk egy csomó helyre, hogy szerettem volna valami gesztust tenni felé. Kapóra jött, mikor beszéltünk, és elmeséltem, hogy találtunk egy lakást, amibe szerelmesek lettünk, majd azt is, hogy megvettük, és mondta, hogy mindenképp kellene még találkoztunk, mert rossz adatlapot hozott egyszer, és azt újra alá kell írni. Na és ma találkoztunk, és meghívtam ebédelni a Franciskába, meg vittem neki virágot. Annyira jó volt! Ráadásul szuperjót beszélgettünk, nem úgy, mint ahogy az ingatlanosával beszélget az ember, és megbeszéltük, hogy találkozunk még, remélem, tényleg így lesz. 

Én abszolút hiszek abban, amit kicsit ez az angolszász boxing day is képvisel, hogy módot kell találni arra, hogy kifejezzük a hálánkat azoknak, akik tesznek értünk és jól végzik a munkájukat. Erre a nagymamám, meg anyu szoktattak rá, akik gyakran küldtek rózsát a kertből (a nagymamámnak voltak a legszebb rózsái a világon), vagy egyéb apróságot a furulyatanárnőmnek vagy a barátnőim anyukáinak. Ha Barni szüleihez megyünk, sosem enged el pár szelet süti, virág, egy zacskó hársfavirág vagy egy-két üveg lekvár nélkül, de volt már, hogy savanyúságot küldött nekik. Én is szoktam apróságokat vinni a kozmetikusomnak, a körmös lánynak, Barni szüleinek (az anyukájának nagyon sokszor viszek virágot), a barátnőimnek. De Barninak is mindig csomagolok valamit,  hogy vigye el, palacsintát, lekvárt, sütit, szörpöt, vagy ami akad itthon, ha látogatóba megy valamelyik barátjához.

Kicsit azt is érzem most ennek a lánynak a kapcsán, hogy van most hely az életemben új embereknek - ez nem mindig volt így. Nem konkrétan a játszóteres anyukákra gondolok, hanem olyan emberekre, akikkel egymásra vagyunk kíváncsiak, és nem az a témánk, hogy a gyerek mit mikor miért csinál. Nagyon elfoglaltak a barátaim, és iszonyúan ritkán találkozunk, vagy csak kölcsönösen nem teszünk érte, nem tudom, de én borzasztóan szomjazom arra, hogy leüljek nekem kedves emberekkel és mindenről beszélgessünk. Tudom azt is, hogy ha az új helyre költözünk, ott is nyitnom kell majd, és most úgy érzem, hogy készen állok rá. 

tavaszi fáradtság

Talán van még, aki emlékszik rá, hogy mennyire szerettem a reggeleket itthon. Felkeltem jóval korábban, csak hogy legyen időm zuhanyozva, frissen mosott hajjal, felöltözve reggelizni a konyhaasztalnál, kevergetni a kávém, írni egy blogbejegyzést és elolvasni a híreket, még munkába indulás előtt. Akár most is megtehetném, mert Dani 8 körül kel, de annyira fáradt szoktam lenni, hogy alszom, amíg tudok, rosszabb esetben a telefonom nyomkodom, míg fel nem ébred, majd kicsit összebújunk, wc-re ültetem, felöltöztetem, megreggeliztetem, kipakolom a mosogatógépet, berakok egy mosást (meg amit még kell), mindezt pizsamában, mezítláb, még fogmosás előtt, és van, hogy kb 10-kor jutok el oda, hogy lezuhanyozzak. Ez akkora baromság, és nagyon rossz nekem. Kb azon a fél órán múlik, amennyivel előbb kellene kelnem, és összerakni magam, de ha egy órával korábban kelnék, az meg főleg főnyeremény lenne, egész más minőségű lenne a reggelem, de annyira fáradtnak érzem, magam. Egyébként iszonyúan érik, hogy vegyünk egy új ágyat, mert a mostaniban 20 éves korom óta alszom, és gyanítom, hogy ő lehet az (egyik) oka, hogy gyakran úgy ébredek, mint akit megvertek. Olyan gondolatom is volt, hogy megint eljárok reggel 6-ra edzeni, amit akkor csináltam, amikor itt Vácon tanítottam és 8-ra jártam dolgozni, de azt hiszem, maradjunk a földön: ez tök reménytelen, nem bírok olyan korán kelni. Voltam egyébként edzeni a héten, de minek - csak lődörögtem a teremben, semmi energiám nem volt, alig vártam, hogy hazamehessek.

Ma beveszem a vitaminokat, sok vizet iszom, sokat leszek a levegőn és reménykedem, hogy visszatér belém az élet. 

Senor Manolo

Hozzánk is megérkezett a dackorszak. Vagy hát fogalmam sincs, hogy ez már az-e, vagy még számítsak rosszabbra, de most minden NEM, NEM, és ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor ilyen sírásnak álcázott, könnyek nélküli ordítgatás van, ami azonnal át tud fordulni nevetésbe is akár. Le lehet őt szerelni, mert gyönyörűen beszél, ki tudja fejezni magát és mindent megért, de nagyon kimerítő folyamatosan küzdeni meg tárgyalni vele. Iszonyúan hálás vagyok, hogy sokan vagyunk rá, és ha már nem bírom elviselni, hogy semmi nem jó, akkor belököm anyuékhoz, hogy csinálja ott a műsort. Egyébként a nap felét kb alapból ott tölti, teljesen rá van gyógyulva apuékra, felkelünk, wc-n üldögélés, felöltözés, reggeli, és már robog is át. Mióta hazajöttünk, sokkal többet sétálunk meg játszózunk, bár én úgy találom, hogy túl hideg van ahhoz, hogy a csúszda mellett ácsorogjak hosszan. Egyébként Bogyó és Babóca függés van, imádja, a könyvekkel indult, de mikor nyolcvanharmadszor kellett elolvasnom neki azt a két könyvecskét, ami megvolt, akkor megmutattam neki a youtube-on, és azóta már kívülről tudjuk az összes kib@szott részt. Engem mondjuk nem zavar, szerintem cukik, és tök jó látni, hogy ő ennyire szereti, de Barni teljesen kivan tőlük. 

A ház ura, mivel a szülei színházban voltak tegnap este, ma nem aludt itthon, és a nagymamája állítása szerint este pityergett utánunk, ilyen sem nagyon volt még. Nagyon jólesik a csend, hogy rend van és senki nem csinál kuplerájt 5 perc alatt, de hiányzik Senor Manolo (ahogy Spanyolországban továbbfejlesztettük a Manócska becenevet). 

Viszont nagyon sokat cumizik mostanában, eddig kb alváshoz használta, most viszont sokszor úgy is játszik, meg sétához is nyomatja, szeretném leszoktatni. 

Duma

Barni unokatestvérétől karácsonyra Bödőcs-Dumaszínház jegyeket kaptunk, tegnap volt a napja. Én nem voltam még soha, a tévében sem nagyon szoktam őket nézni, így nem voltam különösebben képben, de fantasztikus volt, tökéletes kikapcsolódás, rengeteget nevettem. Még úgy is, hogy mindannyian külön asztaloknál ültünk tökidegenekkel (gondolom, az utolsó pillanatban vette meg, és már csakígy volt hely). Nekem kicsit fura, hogy előadás közben az arcok eszegetik a sült kacsájukat meg a nachos hegyeket, de ők tudják. Meg ha már egy asztalhoz kerülünk, nekem alap lenne, hogy bármilyen szinten visszajeleznek, hogy észrevették, hogy te is ott ülsz, de lehet, hogy csak én vagyok túl kedves. Na mindegy, ott volt nekem a Pina Coladám barátkozni. Barni meg azt mesélte, hogy ő egy olyan családdal ült egy asztalnál, ahol apuka elhagyta az anyukát, és az előadás előtti vacsin mutatta be az új nőjét a lányának meg a lánya barátjának, és hát úgy tűnt, ekörül van egy komolyabb adag dráma, mert hogy ez a kapcsolat valószínűleg nem volt új, az elköltözésnek is ez lehetett az oka, de a család csak most tudta meg. Barnira meg ez az egész nyilván nem tartozott egyáltalán, de szegény ott ült a kínos beszélgetés kellős közepén. Szeretnénk még menni, de mindenképp egy asztalhoz ülünk majd. Bödőcsöt viszont imádom. 

Ja, és hosszú ruhát vettem fel, sminkeltem, az előadás előtt meg még elmentünk vacsizni kicsit meg megünnepelni a lakást, ezer éve nem éreztem magam ennyire önmagamnak, annyira jó este volt. Az utóbbi időben kicsit belekényelmesedtem a bő nadrágokba meg a kapucnis pulcsikba. Nagyon várom a tavaszt, hogy szép ruhákat hordhassak majd tornacipővel, pl az esküvői ruhámat. 

home sweet home

A héten vettünk egy lakást Nagykovácsi ófalujában. Kétszintes, tágas, kertes, tip-top, csodaszép, gyönyörű helyen - szerelem volt első látásra mindkettőnknek. Egy ideje már ott nézegetünk, nem volt pénzünk a városban olyanra, amit szerettünk volna, vagy ahol elférnénk. Nagykovácsi pedig cuki, otthonos, csupa természet, rengeteg kisgyerekes, van minden, negyed órára Barni szüleitől. Augusztusban lehet a miénk, felpimpeljük a konyhát, meg amire még addig lesz pénzünk, jó lenne karácsonyra beköltözni. Az elmúlt fél évben annyi szart láttunk csilliókért, én már tök reményvesztetten, rezignáltan jártam lakást nézni, úgyhogy ez hatalmas meglepetés volt, most iszonyúan örülünk és nagyon várjuk, hogy ott éljünk.

a pötty

Ja, és a legjobb, hogy tök spontán beugrottam egy tetováló szalonba, és 10 perc alatt újra kilövettem az orrom, most harmadszor. Én nem tudom, hogy hogyan lehet, hogy egy picike fém pötty a bal orrcimpámon ennyit emel az életminőségemen, de sokkal vidámabb az élet azóta!

Barcelona vol 2

Nem egy hagyományos nyaralás volt, annyi szent. Dani dél-1 körül alszik két órát, így azzal kellett számolni, hogy ez minden napunkat/programunkat teljesen félbevágja. Végül úgy csináltuk, hogy előre kitaláltuk mindig, hogy másnap mihez van kedvünk. Kb kívülről néztünk meg látnivalókat, felfedeztünk különböző városrészeket, parkokat, meg sokat jártunk a tengerpartra és a kikötőbe. Reggel általában valamikor 9 és 10 közt sikerült elindulni, vittünk uzsit, csavarogtunk ebédidőig, aztán dél-1 körül beültünk valahova tapasozni. Ha ekkor volt még a maciban kakaó, és nem azt kiabálta az étterem közepén ülve, hogy aludni, aludni, akkor fagyiztunk, fociztunk vagy sétáltunk még. Általában 2 és 3 közt értünk haza, akkor leraktam és aludt egy hatalmasat. Délután legtöbbször már csak a környékünket fedeztük fel, játszótereztünk vagy visszamentünk a tengerpartra 1-2 órára. Este otthon bandáztunk, tök szuper, eléggé tágas lakásunk volt jó kis erkéllyel meg tetőterasszal, ott is jól elvoltunk. 

Tulajdonképpen végigsétáltuk Barcelonát. 10 teljes napunk volt ott lenni, úgyhogy iszonyúan ráértünk felfedezni a sikátorokat, a picike boltokat, a piacokat, hosszú órákig fociztunk a homokban, parkokban vagy a tengerparti sétányon, felvonóztunk, ücsörögtünk a helyi kajáldákban. Dani teljesen labda-függő, így első este Barni vett neki egy gumilabdát, és bármerre mentünk, azt rugdostuk, bevonva fél Barcelonát - de tényleg, minden arra haladó focizott velünk egy kicsit, nagyon jó arcok voltak. Volt nálunk egy babakocsi is, ha elfáradt, vagy haladni kellett, akkor beleült és úgy nyomtuk. Turisták alig voltak, sehol nem volt tömeg, nagyon király volt. 

Egy barátnőnk élt kint pár évet, és szuper belsős infókat kaptunk tőle, de a leghasznosabb az egy tapas étterem neve volt (Ja-ica) a régi halászfalu-részen. Egy szót sem beszéltek angolul, és iszogató helyi idős bácsikkal volt tele a hely legtöbbször. Kb végigettük az étlapot, én minden egyes alkalommal teletömtem magam halakkal és tengeri kütyükkel, néha segítséget kellett kérnem, hogy elnézést, ezt hogy megenni? Dani meg úgy eszi a kagylót, rákokat meg a polipot, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (és az is). Barni is nagyon jókat evett (ő távol tartja magát a tengeri herkentyűktől), nagyon finom volt minden. Az ebéd mellé meg mindig megittunk 2-2 pohár valamit, szóval jó volt a hangulat. Érdekes módon nekem a piacok nem jöttek be annyira, kicsit olyan volt nekem mind, mint a vásárcsarnok, hogy egy csomó cucc üveg mögött van, nem is tudom, mi az, és kérni kell, vagy olyan csili-vilin vannak kirakva, hogy nem is tudom... Nem a váci piac volt a nénikkel. Na de találtunk a közelünkben egy giganagy bio boltot, de nem ilyen steril mű cuccokkal, hanem gyönyörű és finom is volt minden, onnan töltöttük fel a hűtőt. Dani rengeteg málnát és mangót evett, néhányszor főztem tésztát, virslit, sütöttem tojást, de amúgy általában otthonra is vettünk sonkát, kolbászt, sajtokat, gyümölcsöt meg zöldséget, és azt vacsiztuk, vagy Barni hozott pizzát.

Barni azt mondta, hogy ez a nászutunk, és valóban ez volt az első igazi nyaralásunk az esküvőnk óta (egyszer voltunk két napot Bécsben), de azért természetesen nem egy könnyed, láblógatós, tengerparton koktélozós pihenés volt ez (ahogy én elképzelek egy nászutat). Voltak nehézségek is, tudtuk, hogy lesznek. Danira nyilván végig csak mi ketten voltunk, ami nagyon fárasztó, így én sokszor aludtam vele délután, ahelyett, hogy végre kicsit egymásra figyeltünk volna Barnival. Az este sokszor későre csúszott, és volt, hogy Dani 10-kor, vagy még később aludt el, ami után nekem annyi erőm volt, hogy lezuhanyozzak és elájuljak. És hát nem tudtuk megnézni a barcelonai night life-ot, pedig jó lett volna legalább egyszer elmenni vacsizni, iszogatni, kicsit bulizni. Ehelyett filmeket néztünk vagy aludtunk. Nem tudtunk bemenni egy csomó helyre, kívülről láttuk csak a Sagrada Familiát vagy a Gaudi házakat. Nekem volt pár nehéz napom, nagyon fáradt és nyűgös voltam, nem éreztem jól magam a bőrömben, nem vittem hajvasalót és valahogy abszolút nem működött a hajam (just the usual girly thingz), Barni pedig nem értette, hogy mi bajom, miért nem élvezem a nyaralást. Szerencsére túllendültem ezeken, utána már jó volt.

Ami még nagyon jó volt, hogy épp elfogyott a parfümöm, és odafelé a reptéren vettem újat, ezt, aminek szerintem pont olyan illata van, mint a See by Chloe parfümnek, ami megszűnt, és elég sokáig sirattam. Na és az egész nyaralásnak ilyen finom, friss tenger- és parfümillata volt nekem.  

Ami viszont nekem nagyon nehéz volt, hogy hiába tudok több nyelven is, vagyis hát angolul jól, franciául meg olaszul pedig nem adnak el, de hogy itt a legtöbb helyen nem tudtunk angolul kommunikálni, még a reptéren is úgy beszéltek hozzánk spanyolul, mintha alap lenne, hogy mi azt megértjük. Nyilván én is nagyon örültem volna, ha meg tudok szólalni spanyolul, de a minimál emergency készleten kívül (jó napot, viszlát, köszönöm stb) nem tudtam. Nekem borzasztóan furcsa, ha valakivel nem tudok kommunikálni, és rosszul is éreztem magam emiatt. Tényleg, üdítő volt, és nagyon hálás voltam, ha valaki beszélt angolul. 

   

Barcelona

Már egy ideje mondogatja Barni, hogy nézzem ki, hova szeretnék menni és húzzunk el valahova egy hétre, míg el nem kezd újra, éjt nappallá téve dolgozni. Én valami jó meleg helyre szerettem volna menni, kb Sri Lankára, de mindenhova sok óra repülőzés az út, meg átszállás, és Danival nem mertem ilyen hosszú utat bevállalni. Aztán kinéztem a Kanári szigeteket, ami hőmérsékletre tetszett, de némi tanulmányozás után számomra nem tűnt érdekesnek/vonzónak, és már a repülőjegy is szörnyen drága lett volna, plusz az autóbérlés, szállás stb, és oda is 5 és fél óra az út, szóval elengedtem, pedig már egészen beleéltük magunkat. Közben ment köztünk ez a menjünk-ne menjünk-menjünk-ne menjünk, mert nagyon-nagyon vágytunk rá, de közben utazás gyerekkel, covid stb. 

Azért nézegettem a repülőtársaságok oldalait, és kiszúrtam, hogy Barcelonába 20 ezer egy repjegy és 16 fok van meg csodás napsüti. Barni azonnal lelkesedett, és persze én is. Leültünk és tök spontán lefoglaltuk az utazást és a szállást is,  3 nappal későbbre, 12 napra. Másnap a családunk megtalált azzal, hogy megőrültünk, hát COVID, és mit ráncigáljuk keresztül ezt a szerencsétlen kisgyereket reptereken meg országokon, ő nem fogja élvezni, mi meg kileszünk. Tök érdekes, mert régen semmi ilyesmit eszembe nem jutott volna fölvenni, én tudom magamról, hogy laza vagyok és kaland az élet, de így, hogy Daniról volt szó, teljesen elbizonytalanítottak, hogy szar és önző szülők vagyunk, azonnal azon gondolkodtam, hogy hagyjuk a picsába az egészet. Szerencsére Barni nagyon jó társ ilyenkor is, és azonnal visszarángatott, hogy ja, persze, nem ideálisak a körülmények, de Daninak bárhol jó, ahol mi vagyunk, szuper lesz, menjünk. Egyébként ez gyakran van köztünk, hogy ha valamelyikünknek épp nem megy valami, vagy elbizonytalanodik, a másik rögtön lép, és ott van kősziklaként, ezt nagyon szeretem a kapcsolatunkban.

Csütörtök este 6-kor indult a repülőnk, én azért izgultam, hogy mi lesz, nekem az útóbbi két évben picire zsugorodott össze a komfort zónám, komoly stresszt okozott elhagyni, de aztán mikor ott voltunk, már sikerült lelazulnom, hogy hát a világ két legjobb pasijával utazom Barcelonába, milyen jó nekem. Dani teljesen odáig volt, hogy pepülő, meg pepülőtér, odanyomta a kis orrát a nagy üvegfelülethez és tátott szájjal bámulta a kivilágított gépmadarakat. A reptér iszonyat flottul ment, mindenütt azonnal előrevettek minket a gyerek miatt, tényleg, szavunk sem lehetett. Barni pedig tök rutinosan intézett mindent, meg hát én is. Dani pedig szépen, kedvesen mindenkit levett a lábáról. 

Fostam tőle, hogy hogy bírjuk majd rá a másfél éves örökmozgót, hogy egy helyben üljön 2 és fél órán keresztül, de tök gyönyörűen megértette, hogy most ez a szitu van, Apa ölében kell ülni bekötve, ott viszont lehet játszani meg olvasni meg enni, és hibátlanul, jókedvűen elvolt végig, nagyon megkönnyebbültem, bár jó lett volna, ha alszik is, de nem. Mire odaértünk, már túlvoltunk a pizsamaidején, ráadásul teszteltek minket, és várni kellett rá elég sokat, na akkor ilyen minidémon módjára, sikongatva száguldozott fel és alá a reptéren, ezt az oldalát még nem láttuk, kicsit ijesztő volt. A taxiban a tenyerembe temette az arcát és úgy aludt el kb azonnal, a szálláson jól megnézett mindent, betömte az arcába a szendvicsem felét (sosem eszik kenyeret), majd elájult a kiságyában, este 11-kor.

És ekkor indult a nyaralás. 

folyt. köv.