news

Tényleg úgy érzem magam, mint aki visszakapta az igazi életét, csak attól, hogy 25 fok fölé kúszott a hőmérséklet, egy szál oversized farmer rövidnadrágban lehet flangálni (a terhességem végén vettem, 42-es, rugalmas anyagú, szerintem idén nyáron sem viselek mást) meg Birkiben (abból is a strandpapucs verzió, mert az utcai töri a lábam, miért? nem örülök), a gyerekem a fél délutánt egy lavór vízben pancsolva tölti anyukám rózsái tövében és eperrel tömi magába a májkrémes kiflit. 

Attól is nagyon jól érzem magam, hogy két naponta újra járok edzeni, sőt, van, hogy sikerül minden nap, kora reggel vagy késő este. Szörnyen ki vagyok éhezve a mozgásra, olyan kár, hogy nem sikerült korábban elkezdenem. Egy fiatal lányt találtam, Emmát, aki hetente egyszer foglalkozik velem, teljesen más stílusban, mint a váci lány, akihez jártam, ő specifikusan főleg saját testsúlyos core gyakorlatokat végeztet velem, amik nagyon jók a terhesség által okozott károk helyreállítására, amikor meg egyedül megyek, akkor tudom a Fanninál tanultakat csinálni. Egyébként megint sikerült annyira jól választanom, egy ray of sunshine ez a csaj az edzőterem izmos adoniszai közt, nagyon szeretem őt. Manka múltkor lemondta Danit aznap reggel, és senki nem tudott vigyázni Danira, úgyhogy végül próba-cseresznye alapon elvittem őt magammal. Kiderült, hogy az edzőterem támogatja, hogy az anyukák, ha nem tudják megoldani, magukkal vigyék a babájukat, főleg így tök jó, hogy mi délben járunk, mikor alig van valaki. Köredzést tartottunk egy külön teremben, úgyhogy Dani közben vígan tudott labdázni, mikor a végére elfáradt, akkor meg Emma pókjárásban szállította őt a hasán mindenfelé, Dani legnagyobb örömére. Ma is viszem, nyilván kényelmesebb lenne nélküle, de mennyire szuper, hogy van ilyen, nem? 

Ezt az olajos lemosót meg annyira régen akarom már ajánlani, ezt is OSZ-nél vadásztam, vízzel érintkezve tejes állagúra változik és csodásan hidratál, nekem nagyon bejött, egészen vidám leszek mindig, mikor újra használhatom, az élet apró örömei, ugye. 

A curtain bangs viszont borzasztóan rossz döntés volt, több emberrel is találkoztam, aki szintén vágatott, és mindenki megbánta, és amúgy a józan eszemet használva már tök nyilvánvalónak tűnik, hogy nem működhet, úgy röhögök magunkon. Az enyém pont betűrhető a fülem mögé, szóval ez egy kicsit segít, de amúgy egyfolytában simogatom és tapizom, mert fél órával a hajmosás-beszárítás után már csak a szemembe lóg. Pokol. Ez volt a fejemben, hogy megnövesztem, és akkor valami ilyesmi lesz, de már nem vagyok benne biztos. 

cry baby

Eladtuk Vácon a házat. Úgy értem, már nem a miénk, átadtuk a kulcsot is. Még utoljára kimentem Apuval: tudtam, hogy a nagynénémnek rengeteg pünkösdi rózsája volt, hatalmas csokrokat szokott szedni nekem mindig, sosem lehetett tőle virág, vagy gyümölcs, télen befőtt , lekvár vagy ivólé nélkül eljönni. Megnéztem a házat üresen, kicsit beszélgettünk a szomszédokkal, szedtem egy óriási halom fehér és rózsaszín pünkösdi rózsát és eljöttünk. Apu vidám volt, ő nagyon örül, hogy ilyen jól sikerült eladni a házat, flottul ment minden és nincsen több gond vele. Annak én is örülök, hogy egy olyan család vette meg, akiknek eszükben sincs ledózerolni, hanem kihozzák majd belőle, amit lehet, és nagyon fogják szeretni. De közben nagyon kellett küzdenem a könnyeimmel, hiszen kicsit a gyerekkorom egy részének, az apai nagyszüleimnek és a nagynénémnek is búcsút mondok ezzel a házzal. 

Barni kérdezte utólag, mikor meséltem neki, hogy ezt miért csinálom? Ha úgy érzem, akkor miért nem sírok? Hiszen el kell gyászolni a dolgokat, és ha sírni kell, akkor sírni kell. Tudom, hogy igaza van, és legszívesebben most is bömbölnék, ahogy ezeket a sorokat írom, de mi nem vagyunk egy érzelgős család - illetve talán ez kicsit megváltozott az utóbbi években. Amikor váltam, rengeteget sírtam anyuéknak, és sokszor ők is sírtak velem, az nagy áttörés volt. És most, hogy megszületett Dani, többször láttam sírni aput, nyilván örömében. Barnival mi is sokszor sírtunk, mikor megszületett, de azóta is többször, egyszerűen elérzékenyülünk, hogy mekkora csodában van részünk. Van róla egy képem, amikor eljött értünk a kórházba, odaadtam neki az apró Danit a hordozóban, hogy hozza, és lefényképeztem őket együtt. Nem látszik jól az arca, mert lefelé néz a babára, de én tudom, hogy zokogott. Nagyon szeretem azt a képet róla. 

Apáról is van egy olyan emlékem, mikor gyerek voltam és olvastam Fekete István Csíjét, annál a résznél tartottam, ahol meghal Csí párja, és nem tudtam olvasni, mert nem láttam a könnyeimtől a betűket. Apa ajánlkozott, hogy majd ő olvassa nekem, de aztán pár perc múlva már ő sem tudta olvasni, mert neki is a könnyeit kellett törölgetnie, Anya meg szakadt a nevetéstől a háttérben, hogy na tessék, apja lánya. 

good day, sunshine

Annyi minden történik velünk, és közben semmi érdekes, egyszerűen csak nyár lett és visszakaptuk Barnit, és ennek a kettőnek a kombinációjától mindhármunknak hatalmasat nőtt az életminősége. Én most nem stresszelek semmin, reggel felkelünk, aztán alakul a nap, ahogy alakul - Barni néhány órát szokott dolgozni, de a nap legnagyobb részében ráér velünk csavarogni, beülni valahova, családozni, vagy bármire. Úgy gondolom, hogy hatalmas luxus, ha az ember ennyire spontán alakíthatja az idejét, én ezt imádom, és nagyon hálás is vagyok érte. Kicsit olyan érzés, mint mikor véget ér a tanév meg az érettségik, és előttem nyújtózkodik a véget nem érő(nek tűnő) nyár. Persze egyszer mindig eljön a szeptember, és Barni is új projektet kap valamikor, de addig is örülni kell annak, hogy ilyen szép az élet most. 

Idén először lent töltöttünk néhány napot a Balatonon, nagyon jól éreztem magam. Elképesztően távolinak tűnik a tavalyi karanténunk ott, milyen más hangulata volt, a srácok sokat feszültek, egymással is, meg hogy nem volt munkájuk fél évig, nekem meg júniusban már főleg az óriási hasam elhelyezése okozta a legtöbb problémámat. Most meg kicsit olyan volt, mint az első családi nyaralásunk, szép, könnyű, lassú napokkal, egész napos strandolással, hosszú sétákkal és piknikezéssel, meg sok-sok nevetéssel. Meg hát épp tavaly ilyenkor volt a hatalmas dráma, ami miatt végül 9 év után szakított Barni öccse és az akkori barátnője. Most is ő volt ott velünk, csak most az új, egészen friss barátnőjével - nagyon cuki ez a lány, úgy tűnik, szépen összeillenek, rengeteget turbékolnak, mindenki boldog és egészen más a hangulat is, semmi  stressz vagy veszekedés. 

Banditánk pedig úgy tűnik, jól bírja a levegőváltozást, meglepően jókat aludt és hatalmasakat evett velünk egy asztalnál úgy, hogy beleültettük egy székbe és párnákkal kitámasztottuk, merthogy etetőszékünk nincsen lent. Hideg még a Balcsi, úgyhogy nem fürödtünk, mondjuk nekem nagyon vissza kellett fognom magam. Kicsit azt is nehezen bírtam, hogy nem fekhetek ki a napra órákra, mert anyuka vagyok, és a nap legnagyobb részében az árnyékben kell labdáznunk a labdafüggő gyerekünkkel. Persze így is lett egy kis színem, de a napsütés-hiányomat nem sikerült kielégíteni. 

Két napra csatlakozott hozzánk egy barátunk, akivel most szakított a barátnője, rossz látni, hogy szegény mennyire szomorú. Fura volt, hogy mennyire nem bírtam visszaidézni a szerelmi csalódásaimat meg a mélységeket, ahol ilyenkor jártam (szóval jelentem: maradéktalanul elmúlik minden pokol, sőt, el is felejti az ember, hogy milyen szörnyű volt), így nem is álltam neki bölcselkedni meg vigasztalni őt, csak szó nélkül átnyújtottam a telefonom, amikor kérte, hogy stalkolni tudja az exét meg az ex új ismerőseit. Majd elmúlik nála is. 

shit happens

Tegnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy 10 perc múlva nyolc, már tudtam, hogy minden csúszik, mert legkésőbb 7 - fél 8 körül azért ébren szoktunk már lenni. Nagyon rá voltam pörögve, hogy flottul menjen a délelőtt, mindennel elkészüljek, be tudjak pakolni, Dani aludjon és időben felébredjen, mert őt vittem Mankához, én meg fél 1-re mentem az edzőlányhoz a terembe, és nem akartam késni. Normál esetben kényelmesen beleférne minden, de Manka még nem kapta meg a második oltását, ezért nem hajlandó tömegközlekedni, úgyhogy Danit viszem hozzá, ami kb 15 perc oda, 15 míg leparkolok, felviszem a babát a lakásba és instrukciókkal látom el Mankát, elbúcsúzom stb, majd 15 perc vissza, mert az edzőterem itt van, hozzánk közel. Na, szóval tempóznunk kellett, hogy minden meglegyen, Dani szépen, udvariasan elaludt időben, nem is aludt túl sokáig, abszolút időben tudtunk elindulni. Bocsánat, tudtunk VOLNA. 

Mert nekem muszáj mindig illatoznom, így az utolsó pillanatban, mielőtt felvettem volna Danit, még beléptem a fürdőszobába, kinyitottam a szekrényemet, benyúltam a parfümös üvegért, kihúztam, és azzal a lendülettel kirántottam az alapozómat is. Ez egy pár éves darab, még félig tele, a második üveget fogyasztom belőle, mert folyékony, könnyű és természetes, nagyon szeret(t)em, Lancome egyébként, ez, csak egy régebbi változat. 

Pattant egyet az üvege a mosdón, szerintem már ott kettétört, lecsapódott a padlóra, és ott további miszlikbe roppant. Konkrétan az egész fürdőszobát, meg engem is bevont az apró üvegdarabokkal kevert, folyékony alapozó. Álltam ott egy pillanatig - szerencsére eléggé józanul szoktam kezelni a váratlan, kellemetlen helyzeteket, nem pánikolok, sőt, mindig én vagyok az, aki a bajban is nyugodt és megoldásorientált tud maradni - de most azért gondolatban elmormoltam egy sor káromkodást, mert iszonyúan indulni kellett volna, és ez volt az utolsó történés, amire ott és akkor vágytam volna. Végül gyorsan letéptem magamról a nadrágot és a pulcsit, tisztát vettem föl, a fürdőszobát hagytam úgy, ahogy volt, csak rácsuktam az ajtót hogy ne is lássam, kezet mostam, összeszedtem Danit és rohantunk az autóhoz. 

Néhány hónappal ezelőtt a konyhaszekrényből rántottam ki egy üveg drága, féltve őrzött Sauska  vörösbort, az is összetört, pont így, indulás előtt. Az mondjuk sokkal rosszabbul esett, undorító volt összetakarítani a vörösboros üvegszilánkokat MINDEN alól - és ez egy kúszó-mászó kisbabás ház, szóval nem volt kérdés, tökéletes munkát kellett végezni. És csak mondom, hogy a fugák (eredetileg) fehérek. Barni máig nem tud róla, szerintem agybajt kapna, ha elmesélném (nyilván nem, de minek borzoljam az idegeit). 

Annyiszor történik velem ilyesmi, tényleg, nagyon sokszor. Mondjuk életem legtraumatikusabb ügyetlensége az volt, amikor kislány koromban a furulyavizsgámra bandukoltam sietve épp, emlékszem, június volt, sütött a nap, sötét szoknya és egy csodaszép, törtfehér, kötött pulóver volt rajtam, amit kicsivel előtte kaptam, és valami miatt jó ötletnek tűnt a sétálóutcában enni egy csokis Danettet, amihez nem volt kanalam, és ezért csak úgy a dobozából ittam meg. A többit a fantáziátokra bízom.

Eljött az az időszaka az évnek, mikor már nem fűtenek, de közben meg iszonyú hideg van a lakásban. Éjjel annyira fázom, hogy két hosszú ujjú felsőben és zokniban alszom, de ma azon is gondolkodtam, hogy sapit is veszek fel (volt már rá példa). Közben a kisfiunk nem hisz a betakaródzásban, két rúgással tűnteti el magáról a jó meleg takaróját és leginkább maga alá gyűri, és van rajta hálózsák, de az nem olyan nagyon meleg. Ráadásul azon is aggódom, hogy a kis pihék mennyire melegítik a fejét, gondolom, semennyire. Bár a 10 hónap alatt egyszer sem volt még náthás sem, szóval úgy látszik, betakaródzás nélkül is van élet. 

A lényeg a lényeg: jöhetne már a konstans meleg, vagy legalább a tavasz, annyira utálok fázni. Úgy volt, hogy lemegyünk a hosszúhétvégére a Balcsira, de így, hogy esni fog, túl hideg van még a házban, hiába lehet lent befűteni a kályhában, fent meg éjszakára hősugárzóval, de a ház maga akkor is nagyon hideg még. 

Tegnap este Barni megint későn jött, 11 körül, és úgy terveztem, hogy majd megfőzöm előre a tökfőzeléket, meg teszek-veszek, de végül nem volt kedvem (és milyen jól tettem, mert ma reggel munkába menet Barni anyukája bedobott hozzánk egy nagy adag kaját). Van egy nyomozós sorozat, amivel egy ideje már szemezek, és amiben Kate Winslet a főszereplő: az Easttowni rejtélyek, ledaráltam belőle 4 részt, nagyon tetszik. Annyira nyomasztó őskáosz mindenkinek az élete benne, hogy teljesen gondtalan, lába-lógatós szerencse-lányának érzem magam tőle, haha. 

este jó

A baba napközben kétszer alszik, egyszer délelőtt 10 körül, meg valamikor kora délután. Ez utóbbi változik, akkor szoktam lerakni, mikor látom, hogy elfáradt. Egy időben próbáltam fix időhöz tartani magunkat, de olyan hiszti volt belőle, hogy ő még játszana, mit zaklatom ezzel az alvással, hogy elengedtem. Én nem vagyok napirend-náci, jó így nekem, ha elfárad (1-2-3 körül), akkor lerakom, hozzám bújik, eléneklem neki az Este jó-t (ahol mindig változtatom, hogy anya vagy apa mosdik/főz, vagy hogy kinek az ölében ül a baba, mert ne már ezek a nemi sztereotípiák) és puff, alszik. Babakocsiban már nem alszik, úgyhogy rá szoktam vele feküdni az ágyunkra, és akkor ott vágja be a szunyát. Már rájöttem, hogy ha napközben egyedül alszik (az ágyában mondjuk), akkor nagyon hamar megébred, és nem is alszik vissza, 20-30 perc, akár a délelőtti, akár a délutáni alvásról van szó. Viszont ha ott fekszem mellette, nem feltétlenül alszom, hanem olvasok, vagy játszom a telefonomon, akkor megnéz, megsimogatom, és alszik tovább - így akár másfél, két órát is képes aludni. 

Na és én annyira megszerettem ezeket a közös sziesztákat. Nyilván tök jó lenne, ha tudnék ilyenkor mosogatni, vagy főzni, de igazából ezek akkor is mennek, ha ébren van. És annyira jó érzés, hogy hozzám bújva, nyugodtan szuszog az amúgy egyfolytában pörgő, pihés fejű kis bandita. Plusz rá vagyok kényszerítve, hogy én is pihenjek egy kicsit, sőt, ha nehezebb éjszakánk volt, akkor fel szoktam csapni a szemmaszkom, és alszom vele együtt, van, hogy Barni is becsatlakozik.

Ilyen izgalmas a mi életünk. 

rise and shine

Szerintem nekem azért volt olyan nehéz elfogadnom a külsőm gimiben, mert Epres Panni egy évfolyammal felettem járt, ugyanúgy kéttannyelvű osztályba, mint én. Ő már akkor is olyan méltósággal sétálgatott a suli folyosóin, mint egy hercegnő, már akkor is fenséges volt a termete, az alakja, és egyébként a természete is, mert nagyon szerény és kedves lány volt, gondolom, most is az. Emlékszem, én azt akartam, hogy rajtam is úgy álljon a Levis 501, mint rajta, pedig amikor előttem állt a sorban az ebédre várva, nyilvánvalóan látszott, hogy erre semmi esélyem, mivel neki kb ott kezdődtek a lábai, ahol nekem a mellem volt. Meg az én cuccaim a lengyel piacról származtak, meg anyu kezei alól, nem a Levis boltból. 

Aztán valószínűleg ezen a traumán valahogy túltettem magam, meg szerencsére a fiúkkal is szerencsém volt, ami mindenképp jót tesz az ember önbizalmának. Az első komolyabb barátom gimi utolsó évében lett, őt az Őrsön láttam először, a barátnőmre köszönt rá, akivel a kosárlabda kapcsán ismerték egymást. Emlékszem, mondtam Nikinek, hogy ez a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam. Aztán néhány hónap múlva össze is kavarodtunk egy buliban, ő volt az első nagy szerelmem, másfél évig voltunk együtt. Azóta ő már kétszer elvált, két gyereke van két különböző lánytól (ezek megint csak tök más lányok), egyikükkel sincsen már együtt, és néhány éve a Dunakanyarban lakik. 

Elkalandoztam. Ezt csak olyan bevezetőként mesélem ahhoz, hogy szerintem nekem aránylag egészséges önképem van, ismerem a határaimat, van, amit szeretek magamon, van, amit nem annyira, és az öltözködés sokat segít, hogy kicsit kilógjak a sorból, és közben aránylag jól érezzem magam a bőrömben. Én soha nem sportoltam igazán komolyan, a rendszeres mozgás mindössze néhány éve az életem része, és életemben a harmincas éveim legvégén éreztem magam a legjobban, köszönhetően Phoebe-nek, aki elvitt, az edzőlánynak, az edzőteremnek és a súlyzós edzéseknek. Én 38 évesen tudtam meg, milyen az, ha az ember a legjobb formájában van, fu, nagyon jó érzés volt. 

Na hát ehhez képest így 10 hónappal a szülés után nyilván teljesen másképp érzem magam a bőrömben. Tudom, hogy beszéltünk már a ruhaboltok démoni tükreiről, de a múltkor majdnem elsírtam magam a Reserved-ben ruhapróba közben, hogy ha halál komolyan így nézek ki, akkor a következő utam a Reserved után egy burkaboltba vezet. Úgy döntöttem, nincs mire várni, nem halogatom tovább, és másfél év után újra elkezdek mozogni, hogy újra visszaszedjem a teljesen eltűnt izmaimat, állóképességemet, jó közérzetemet. Be is iratkoztam a közeli edzőterembe (lecseréltem a régit, ahova jártam), és tegnap már meg is ejtettem az első edzést - nem tudom elmesélni, milyen jó érzés volt kicsit futni, emelgetni a kisebb súlyokat, meg nyújtani sokat. A terem is nagyon szimpi, ráadásul dél körül, mikor én tudok menni, alig vannak. Holnap pedig egy edzőlánnyal is találkozom, heti 1x megyek hozzá (mellette meg megyek majd egyedül is), és csak 2-3 hónapig kérem a segítségét, míg visszarázódom, és nélküle is magabiztosan tudom majd használni a termet meg a gépeket. Az a tervem, hogy egyszer-egyszer este megyek majd, mikor D ügynök már alszik, régen is szerettem olyankor járni. 

Egyébként már csak a gondolat is teljesen felvillanyoz, hogy újra rendbe szedem a testem egy kicsit és nem fog fájni a derekam. És egy kicsit a kajálásunkat is elkezdtem rendbe szedni.

Ez a vasárnapi ebédünk volt, Barni szüleit hívtuk át: szűzérmék vajon sült spárgával, 

sali citromos-mézes-mustáros-olívaoljaos öntettel. Az apósom azonnal kért hozzá egy kiflit. :D

Bezzeg

Ezt ma kaptam, és ezek nem jó hírek... De ezek szerint tud róla, hogy küldtünk, küldtetek pénzt és biztosan nagyon jólesik neki, hogy tudja, gondolunk rá, nincsen egyedül a bajban, és legalább emiatt nem kell (annyira) aggódnia. Köszönöm, hogy így összefogtatok! Én időnként érzek utálkozást, gonoszkodást a blogger szférában, és nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy ha kell, azért össze tudunk állni. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb az üzeneteinket is megkapja - most, mivel mozgásképtelen a keze, nem tudja használni a telefonját sem. 

Köszi mindenkinek nagyon! ❤️

such a perfect day

Mivel én nem dolgozom, Barni meg sokszor hétvégén is, időnként fogalmam sincs, hogy milyen nap van. A hétfőt még szoktam tudni, mert hétfőn mindig kicsit lájtosabb napot tartok magunknak, nem szervezem túl, és kicsit szomorkodom-ácsingózom Barni után, meg a vasárnapot, mert vasárnap délután a város meghal egy kicsit (ahogy Zorán énekli, nagyon szeretem azt a számot), meg én egész nap úgy nézek ki, mint aki akkor kelt ki az ágyból, és még nem itta meg az első kávéját, és bármit csinálok, ezen nem tudok változtatni, nem tudm, miért van ez. Ezt most azért mesélem, mert ahogy visszanézek, fogalmam sincs, hogy melyik nap történtek velünk a dolgok, amiket el akarok mesélni. 

A lényeg, hogy volt itt nálunk Marcipán. Barni is nagyon örült, hogy jön, mert volt kedve találkozni valamelyik barijával (aki pont osztálytársa volt Marcipánnak áltiban, milyen kicsi a világ), de mindig bűntudata van, hogy minket egyedül hagy itthon. Szóval ő is elment meginni két sört, mi meg itthon bandáztunk Danival. Én úgy voltam vele, hogy ez a kis baba ilyenkor délután szépen önállóan szokott játszogatni a labdáival meg a játékaival, rendszerint tojik a fejemre, mi meg közben majd Marcipánnal iszunk egy pohár bort, rendelünk kaját, meg beszélgetünk. Természetesen azonnal bilibe lógott a kezem, mert ahogy megneszelte, hogy vendégünk van, Dani azonnal úgy döntött, hogy őt ma szórakoztatni kell, és nélküle mi ne csináljunk semmit. Úgyhogy mindent úgy kellett csinálni, hogy közben a Babuci is jól érezze magát - én tudom, hogy a nagyobb gyerekeket vendégség, vagy nagy beszélgetések esetén képtelenség lerázni, és a legkomolyabb performanszokat épp olyankor tolják, de hogy egy majdnem-egy-éves is ki van élezve erre, ezt nem tudtam. Na szóval nagyon érdekes volt úgy megbeszélni Az Élet Nagy Dolgait, hogy közben Kerekecske-Gombocskáztam, talpat csikiztem meg Kisvakondot meséltem. 7-re befutott Barni is, megfürdettük Danit, letettük, rendeltünk pizzát, ami 90 (!) perc alatt ért ide jéghidegen, újrasütöttem, és néhány limoncello mellé elpusztítottuk. És végre zavartalanul tudtunk beszélgetni és iszogatni az erkélyen.

Ja, és kaptam Marcipántól színes maszkokat, amiket lelkesen passzintok a ruhámmal: 

thingz milonka likes

Annyi minden kavarog bennem, egy csomó olyan dolog, ami nem biztos, hogy megér egy-egy külön posztot, de azért szívesen elmesélem. 

• megkönnyebbültem: ma megkaptam a második oltást. Felkeltünk korán, 8 előtt leadtam Danit a nagymamájának, negyed óra múlva pedig már be is oltottak, senki nem volt előttem. Eddig semmi mellékhatás, már azon kívül, hogy fáj a karom, meglátjuk, mit hoz az éjszaka. Ma beszéltem anyuval, és a tesómat, meg a sógornőmet is beoltották: nagyon megkönnyebbültem, hogy mindenki megkapta a családból, úgy örülök.
• nem értem: a múlt héten elmentem fodrászhoz (ugyanazon a napon, mint Cicza és Pillanat bloggerek, és nem is beszéltünk össze), és tök határozottan mondtam Gergőnek, hogy meg akarom növeszteni a hajam, elöl viszont vágjon rövidebb tincseket az arcom körül, nem frufrut, de hogy legyen kicsit kerete az arcomnak. Semmilyen kétségem nem volt. Aztán hazajöttem, és azóta is teljesen ki vagyok akadva, hogy ezt hogy gondoltam? Miért? Néhány random, rövidebb tincs lóg az arcom körül, kiesnek a fülem mögül, semmit nem lehet velük kezdeni, sehogy sem áll. Sírok. 
• nagyon finom: az aldiban 2000 ft egy üveg limoncello. A mélyhűtőben kell tárolni, hogy igazán fagyos és sűrű legyen, iszonyúan finom. Kértek?
• szuperzöld: tegnap Barni már kora délután hazaért és elvitt minket a gyerekorvoshoz, ő is bejöhetett velünk, ami szintén nagyon Covid-előtti hangulatú volt. Utána vettünk egy epres frappét a Starbucksban, majd letelepedtünk a Mechwarton a fűre a parkban - teljesen fel van újítva az egész, van két menő játszó, edző-pálya (vagy mi), közösségi kertek, meg olyan csodálatosan puha, zöld fű, hogy azt hiszed, hogy erre tuti nem lehet rálépni, és aztán meglátod, hogy ki van írva, hogy gyere, ülj le a fűre, és egyél egy fagyit, hagyd kint egy kicsit a valóságot. Nem tudom, mit szívott, aki ezt megfogalmazta, de én is kérek, nagyon bejön az üzenet. Dani mondjuk nem érti a fű koncepcióját, retteg tőle (meg a lufiktól is), ő egyelőre marad a pokrócnál (ami szerencsére mindig van nálam), de nekünk nagyon bejött az új Mechwart. Meg a fű.
• perfect Wednesday: mára semmit nem terveztem az oltáson kívül. Nagyon jó napunk volt, semmi különös, de mégis. Barni hazaért hamar (ahogy írtam, már sokkal lazább a munkája), rendeltünk ebédet, aztán mondta, hogy tudna egyet aludni, nagyon korán kelt. Mondom óóó, semmi akadálya, és már bújtam is be az ágyba a kisbabával. Több, mint két órát aludtunk mindhárman, annyira jólesett. Az elmúlt napokban én találkoztam egy csomó mindenkivel, ma pedig Barni ment el vacsorázni a fiúkkal Wang mesterhez. Nekik van egy hatosfogatuk, és sajnos nagyon megtépázta a barátságukat a karantén, meg az, hogy mindenki nagyon más élethelyzetben van: van, akinek már nagy gyerekei vannak, megfáradt kapcsolata, életközépi válsága, válik, új kapcsolata van a válás után stb, és akkor ott van Barni, kiegyensúlyozottan, aránylag friss kapcsolattal, egy 10 hónapos, nagyon várt kisbabával. Egy barátja van, aki hasonlóan jól van, mint ő. Remélem, hogy mindannyian vissza fognak találni egymáshoz.  

Meg Bezzegről akartam mesélni még egy kicsit. Ma megint ráírtam a tesójára, hogy hogy vannak, van-e újság, szokta mondani, hogy nyugodtan keressem. Már a múltkor mesélte, hogy Bezzeg covid osztályra került, mert kontakt személy lett, és pozitív lett a tesztje is. Onnan szerencsére kikerült, és jól van ilyen szempontból. Bezzeg tesója nem nagyon beszédes, kedvesen válaszolgat a kérdéseimre, de magától nagyon keveset mesél - na és ma azt írta, hogy képzeljem, Bezzegnek nagyon sokat javult a beszéde, és már kicsit tudja mozgatni a fejét. Én ezen meghökkentem, mert nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj, én azt hittem, hogy csak a karját nem tudja használni, de szó szót követett, és kiderült, hogy teljesen lebénult, és egyelőre nem nagyon van javulás. Az első stroke után írt még a blogjába, amit ti is olvashattatok, de utána volt még további (talán több is?), ami után sokkal rosszabb állapotba került, meg is műtötték. Ha jól értem, aggódnak, hogy lesz még további stroke, mert hogy nem nagyon tudják, mitől voltak, ezért nem engedik haza, vizsgálják. Tudom, nagyon rossz hírek ezek, főleg, hogy ilyen sok idő eltelt már, de drukkoljunk neki együtt, és megint kérem, hogy ha van köztetek olyan, aki megteheti, hogy anyagilag segít neki, hogy kicsit nyugodtabban tudjon gyógyulni, az küldjön neki újra, én nagyon köszönöm. 

itt a nyár

Csütörtök este Vácon aludtunk, én már reggel lementem Danival, Barni este jött utánunk. Nagyon szeretek mostanában elautózni Vácra, mert végig mindenütt repceföldek vannak, és annyira gyönyörű így az út, kifejezetten nehéz a vezetésre koncentrálnom közben. Május végéig kell kiürítenünk a váci házat, és mondtam Barninak, hogy nem akarom ezt az utolsó pillanatra hagyni, legyünk túl rajta, hogy ha esetleg kell második kör, vagy marad még valami, akkor legyen még elég időnk elintézni. Ő pedig nem totojázott, kérdezte, hogy jó-e nekünk most pénteken, mert van rá embere, és persze jó volt. Úgyhogy péntek este korán odamentek Apuval, és nem hazudok, két óra alatt teljesen üresre kipakolt(att)ák a kis csapattal a házat, egy élet lenyomatát. Én nem akartam ott lenni, mert úgy éreztem, hogy ez lesz az egész folyamatnak a legszomorúbb része, és biztos vagyok benne, hogy Apunak is nehéz volt, de túl vagyunk rajta, üres a ház, lassan új gazdája lesz. 

Utána elmentünk a bátyámékhoz, nagyon régen láttuk őket. Mikor kinyitotta a tesóm a kaput, kérdeztem tőle, hogy vegyünk fel maszkot? Mire mondta, hogy miattunk ne, mi be vagyunk oltva. Anyuékat is most öleltük meg először tavaly március óta. Közben persze nehéz teljesen nyugodtnak lenni, de az, hogy szépen, lassan a családomat is visszakapom, az nagyon jó érzés. 

Szombaton meg a lakást prezentáltuk, voltam piacozni (spárga szezon!!!), este pedig Marcipánördöggel teraszoztunk egy kicsit. Nagyon fura volt, mert csodálatosan meleg idő volt, és mikor 5-kor leültünk, még kellemes idő volt, de aztán úgy fél 7 körül egyszerűen vacogni kezdtünk, nem segített sem kabát, sem pokróc. Kicsit aggódtam is, hogy megfáztunk, otthon gyorsan beálltam egy hosszú, forró zuhany alá, az nagyon-nagyon jólesett. 

Vasárnap délelőtt pedig dolgozott Barni, úgyhogy miután Dani felébredt a délelőtti alvásából, Marcipánnal átsétáltunk a Margit hídon, péksütiztünk egyet, megnéztük az Országház környékét, és még az Aldiban is tartottunk egy mini-bevásárlást. Eredetileg az Artizánba akartunk menni, de mire odaértünk, bezárt. Így egy másik, radom az utunkba eső pékség elé ültünk le, én vaníliás bucit ettem Danival felesben, annyira finom volt, hogy hoztam haza még kettőt, egyet Barninak, egyet pedig magunknak uzsira. Mintha diós is lett volna kicsit, és a cukorral megkaramellizálódott a külsején, fú, most is összefut a nyál a számban, ahogy eszembe jut. 

Délután pedig Barni öccsénél voltunk, aki most nagyon lelkes és boldog az új barátnőjével, akit próbál integrálni a társaságba, így sütögetett kicsit nekünk, meg néhány kollégájuknak. Nem akartam Danival sokáig maradni, gondoltam, mi majd jelképesen megjelenünk, aztán otthagyom Barnit, hadd barátkozzon, de aztán nagyon sokáig készült a kaja, Dani jól érezte magát, mi meg jót beszélgettünk, úgyhogy 6 körül jöttünk el, Barni 8-ig maradt. 

Kicsit olyan volt ez a hétvége, mint régen, nem tudom, mikor történt velem utoljára ennyi minden 3 nap alatt. Teljesen feltöltődve indult a hétfőm, ráadásul a héten minden napra van valami terv, ami megint nagyon jó érzés - bár nem mind mulatság, ma például dokihoz vittük Danit, holnap pedig én kapom meg a második oltást. Mindenesetre soha rosszabb időszakot. 

francziska Olíviával

ma a doktornénitől hazafelé elindítottuk az epres frapuccino szezont, ezen elolvadtam. 

az erkélyünk legújabb dísze, B kollégájától kaptuk. annyira örültem neki!
állítólag teremni is fog. rajtam nem múlik, össze-vissza dédelgetem.

friends are back

Képzeljétek, ma Mia bloggerrel vacsoráztam. Mikor megérkeztünk az étteremhez, 20 fok volt és sütött a nap, 2 perc múlva viszont beborult és hideg szél kezdett fújni, úgyhogy inkább beültünk a belső részre, majd amikor 2 órával később kijöttünk, esett, kb 5 fok volt, és tövestül csavarta ki a fákat a szél (jó, ezt nem, de majdnem). Úgyhogy én hivatalosan is elkezdtem azon dolgozni, hogy újra legyen szociális életem, hogy újra jókat beszélgessek a barátaimmal, és hogy történjenek dolgok - merthogy már egy éve nem történik semmi velünk, észrevettétek? 

Megtelt a telefonom memóriája teljesen, és már két napja azon dolgozom, hogy feldolgozzam az elmúlt 3 év telefonos fotóit, töröljem, ami nem kell, és szépen elraktározzam valami biztos helyre a gyöngyszemeket - fú, nagyon utálom ilyenkor az Apple-t, elképesztő, hogy mennyire nem felhasználóbarát. Na de belefutottam az épp 3 évvel ezelőtti képeinkbe: 2018 május 5-én Olív, Juc, Pilla, Annalight és én a hajón voltunk Lick the Click-en, mojitoztunk, táncoltunk és hamburgert ettünk. Mutattam ma nekik, és kicsit beszélgettünk arról, hogy mindenkivel mennyi minden történt akkoriban, rossz dolgok is persze, de jöttünk-mentünk, találkoztunk mindenkivel, bulikba meg dolgozni jártunk, ahogy Annalight fogalmazott ma: nem ugyanabban a székben ültem egyfolytában. Jaj, nem akarok a pandémián vekengni megint, de tényleg, szürreális látni azokat a boldog, bulizós fotókat. 

Na de a lényeg, hogy nagyon jót ettünk és beszélgettünk Miával (aki mesélte, hogy annyira régen járt már bárhol, hogy mielőtt elindult, megkérdezte a pasiját, hogy szoktunk borravalót adni, vagy hogy is volt ez régen? :D), és már a vacsi és a kimenőm vége felé jártunk, mikor Barni rámírt, hogy Dani már alszik. Még sosem hozta le az estét úgy, hogy nem voltam ott, vagy hogy ne én altattam volna legalább részben, és egyszerűen csordultig lett a szívem, ahogy ezt a sort olvastam - úgy örülök, és Barni is nagyon boldog. Mérföldkőnek ez mindhármunk számára, én azt szeretném, ha mindent meg tudnának csinálni nélkülem is, és az altatás talán a legérzékenyebb pont volt eddig. Nagyon jó érzés volt hazaérni és látni, ahogy Baba Úr békésen szuszog a frissen felhúzott, nagyfiús ágyneműjében (le kellett cserélni a régit, mert már egyfolytában kilógott alóla minden irányban). Mondjuk az, hogy most alszik, nem jelenti azt, hogy éjjel nem kell majd kelni hozzá, úgyhogy én gyorsan le is fekszem aludni. 

                                                            

hétvége

Barni meg szokta kérdezni, hogy mit szeretnék csinálni hétvégén - igazából legtöbbször van már egy csomó programunk, csak tudni akarja, hogy kell-e még bepréselnünk közéjük bármi mást. Mondtam, hogy lenne valami: nagyon szeretnék valami napsütéses teraszon ebédelni vele. Szombaton délelőtt mutogattuk a lakást, Dani a nagyszülőknél volt, mi pedig pont délben beültünk a Pata Negrába, ami konkrétan 2 perc sétára van tőlünk, és a második randinkon is ott vacsoráztunk, szóval gyengéd érzelmeket táplálunk felé. Nyári meleg volt, sütött a nap, én egy aperol spritz-cel nyitottam, és az első 10 percben nem lehetett letörölni a vigyort az arcomról, olyan hangulata volt a hosszú bezártság után ott ülni a picike asztalnál ketten, felszabadultan beszélgetni és elvonatkoztatni a mindennapjainktól. Én általában nem rajongok a tapas-os helyekért, de most annyira jó kombinációkat sikerült választani, isteni finom volt minden. 

Amúgy meg... Barni itthon volt, jöttünk mentünk, nagyokat aludtunk hármasban, finomakat ettünk, ma pedig kaptam virágot a fiúktól. Nagyon-nagyon jó volt.