Depresszióóó

Szóval az volt, hogy annyira elveszettnek éreztem ma magam az iskolában, hogy el sem tudom mondani. Kb úgy rakják össze az órarendünket, hogy minden meg legyen oldva, minden órára menjen be valaki, de az, hogy ez a gyerekeknek, vagy nekünk bármilyen szinten jó, vagy praktikus legyen, az nem tényező. És tényleg így maradt: az osztályom egyik felével csak az osztályfőnöki órán fogok találkozni. 

Én érzem, hogy nagyon szeretnek a kollégáim, és kifejezetten cukik velem, én vagyok az, akit szinte az összes klikkben szívesen látnak, és mindig odajön valaki társalogni, és teszek is ezért, mert mindig mindenkivel beszélgetek, és kérdezem őket, és én főzöm a kávét, meg mosogatok, és mosolygok, és most is épp banánkenyeret sütök a holnapi kávé mellé (jó, hát volt 3 rohadó banánom). De ma egyszerűen annyira frusztrált voltam amiatt, hogy milyen szarul, eszetlenül működnek a dolgok, hogy senkihez nem volt semmi türelmem. Ráadásul indítottunk egy olyan képzést, amiben egyáltalán nem hiszek, mert alacsony előképzettségű, motiválatlan, túlkoros tanulókat kell eljuttatni nagyon magas szintre nagyon rövid idő alatt, és már látom, hogy rengetegen fognak rövid idő alatt kihullani, a tanárok pedig vért fognak izzadni - na szóval én nagyon szkeptikus vagyok, mert tanítottam azt a bandát, és a nagy részüknek nem fog menni (szerintem), és ennek a véleményemnek hangot is adtam. Na és akkor kettőt találhattok, ki lesz ennek az osztálynak az angoltanára igen magas óraszámban. Igen, én. Szóval iszonyat frusztrált voltam, és akkor ült körülöttem a rengeteg, folyamatosan beszélő, viselkedni nem tudó kolléga. Oké, én meg a telefonom nyomogattam, de legalább kussban tettem ezt (ofkorsz rám szóltak, szerintem én sokkal jobban hasonlítok a diákjainkra, mint a kollégáimra). Közben kábé ölni tudtam volna. 

Ehhez mondjuk hozzátett az is, hogy az értekezleten másfél óra alatt megittam kb egy liter vizet, és amikor elkezdték mondogatni, hogy még ezt gyorsan 3 mondatban megbeszéljük, és tartunk egy szünetet, mert már biztosan fáradtak vagytok, na akkor még több, mint egy órán keresztül beszéltek meg egy csomó dolgot. Én meg majdnem bepisiltem, de komolyan. 

És akkor még volt egy balesetvédelmi oktatás, ami minden évben szóról szóra ugyanaz. És bár utána még akartam készülni, hogy miket fogok mondani holnap az osztályomnak, akikkel először találkozom, de amikor mondták, hogy meg lehet nézni a pénteki órarendet, és megláttam, hogy 8 órám lesz, akkor odamentem az asztalomhoz, fogtam a hátizsákom, feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére, és anélkül, hogy bárkinek köszöntem volna, hazaviharzottam. 

Délután tanítottam, aztán itt volt a bátyám, aki a Nemzeti Színházban dolgozik. Elkezdődött ugye az idény, és kérdeztem, hogy mi újság bent. És mondta, hogy úgy érzi, hogy minden évben egyre szarabb az egész (ismerjük azt a színházat, meg a vezetését, ugye). És én is ezt érzem. Most az egyik héten 30 (!) órám lesz, oké, a másikon csak 22, de azon a 30 órás héten meg fogok halni, plusz mindig van egy csomó lyukasórám is, hogy tudjunk helyettesíteni, ha kell. Megmaradt a nyárról jónéhány tanítványom, ami anyagilag szupcsi, de ezt a suli mellett télen bírni energiával - nem tudom. Majd esetleg megkérem Gyömbit, hogy nekem is írasson Xanaxot a pszichójával. Ráadásul budapesti pasim lett megint (oké, végül is élhetne Malmöben is), aki rengeteget dolgozik (ami jobb, mintha munkanélküli lenne) - mondjuk ő még annyira friss számomra, hogy igazából randizgatni kéne sokat, de már a 40 percnyi távolságot sem igazán tudom, hogy fogjuk áthidalni a hétköznapokon. És bár ezt csak elméletben tudom, és még nem tűnt fel eddig (nagyon), de lehet, hogy autista is kicsit:). 

Remélem, ha elmúlik a PMS-em, sokkal vidámabban fogom látni a dolgokat.  

Ez a nap egy álruhás hétfő

Olyan szar az órarendem megint. :(

Jó, még nem láttam az egészet, de elég tudnom, hogy pénteken 8 órám van. Hát nem tudom, majd viszek be filmet, és majd azt nézzük, mert amúgy nem hinném, hogy bármi másnak lenne értelme abban az időpontban. Ma 9-től 1-ig ültünk egy értekezleten, és így is majd' elaludtam, hát mit várunk a gyerekektől matek, meg fizika, meg hittan órákon, reggel 8-tól délután 3-ig? Én komolyan nem tudom, hogyan lehetne ezt jól csinálni. Szegény kölykök.

Na mindegy, még reménykedem kicsit, hogy lesz változás, ha meg nem, már csak úgy 30 év, és nyugdíjba mehetek. Közben az is örvendezésre ad okot, hogy úgy tűnik, lett egy saját, külön bejáratú építészem, persze ne igyunk előre a medve bőrére, de legalább van kiről/miről álmodozni a halálosan unalmas értekezleteken. Hátránya, hogy van miatta jobb dolgom is (itt a randizásra gondoljunk), mint aludni, így megint hajnalban kerültem ágyba és fél7-kor keltem, úgyhogy igencsak nem sikerült magam kialudni, és a több liter, intravénásan a szervezetembe juttatott kávé sem segített. Szóval nem tudom, mi lesz, és igyekszem nem beleélni magam túlságosan (meg légyszi, ti se tegyetek így), de most nagyon élvezem a randikat, a vacsikat, az udvarlást, a közös miniutazás tervezgetését, meg a pillangókat a gyomromban. 

Van egy taktikám, amit Pillától tanultam, hogy amikor lefekszem, repülőgép-üzemmódba rakom a telefont, hogy ne legyen rajta semmilyen net, és csak reggel kapcsolom vissza, így nincs meg bennem a kísértés, hogy még blogokat olvasgassak, vagy mikor felébredek az éjszaka közepén, csekkoljam a közben érkezett üzeneteket, ezzel jól kiverve a szememből az álmot. Nem mintha ma éjjel egy másodpercre is felébredtem volna, de amúgy nekem nagyon bejött ez, nyugodtabbak az éjszakáim. 

Hülye kérdésre

Ó, hát ezt nem is meséltem!
Ülök a Balettcipőben Bezzeggel, jön a fiatal, szimpi pincér.
P: Mit hozhatok?
Én: Egy pohár fehérbort szeretnék. Mit ajánl?
P: Van például nagyon finom Irsaink.
Én: De milyen Irsai?
P: Olivér.
Én: :D :D :D

Helló, kilók!

Megvolt az első hétfő, amikor csörgött az óra, és nem hittem el, hogy ez most komoly - hát, enyhén szólva nem aludtam ki magam a hétvégén. Persze fölkeltem, zuhanyoztam hosszan, hajat mostam, reggeliztem, összeraktam magam, csináltam szendvicset, csomagoltam ebédet, ittam kávét (kettőt), de még indulás előtt is, mikor visszamentem fogat mosni, hosszú, vágyakozó pillantásokat vetettem az ágyamra. A suliban továbbképzésen* töltöttük a napot, és miután megérkeztem, a kollégák egy darabig rajtam röhögcséltek, mert nekem egyszerűen kiül az arcomra az undor, ha valami nem tetszik, nem tudok úgy csinálni, mintha. 

Azt mondjuk nem értem, hogy miért van, hogy mióta be kell járnom dolgozni, komolyan, semmi másra nem tudok gondolni, csak a kajára. Óriási sültcsirkés szendvicsek, bundik, tengergyümölcseis spagettik, kakaós tekercsek, vaníliás karikák és társaik lebegnek a szemem előtt, de kábé folyamatosan. Közben tele van a hűtőm salátának való cuccokkal, amit nem is értek, ki eszik ilyesmit?

Emellett egyre többször veszem észre magamon, hogy ha teljesen ki akarok kapcsolni, le akarok engedni, akkor azon kezdek el gondolkodni, hogy mit főzzek/süssek, akár magamnak is, egy személyre. Kicsit örülök az ősznek, hogy hamarosan lehet majd jó kis Jamie-féle ragukat** főzni a meleg lakásban. Aztán ki tudja, arra is van esély, hogy lesz majd kire főznöm. Addig meg főzök a lányoknak meg a családnak. Láttátok az új, főzős Ikea reklámokat? De komolyan, van jobb dolog, mint valami finomat főzni egy hangulatos konyhában? 

*A számítástechnikai eszközök használata a tanórán, bitch please.
**EZ például iszonyú finom, a kedvenc őszi ragum.

Ne máááár

Egész éveben nem tudom, hány mázsa kéretlen reklámújságot kapunk, ami senkit nem érdekel, és télen apukám begyújt velük a kandallójukba, nyáron pedig kibasszuk papírhulladékként. Egész évben egy darab értékelhető reklámújság van: az Ikea katalógus. 

Egy töppedt, miniatűr, alkoholistának tűnő nő hordja ki nálunk ezeket a cuccokat, az egyetlen kapcsolatom vele, hogy retteg a kutyámtól (aki pedig a légynek sem árt, de gondolom, rosszak a tapasztalatai), így ha meglátom, behívom őt lábhoz (már a kutyát). 

Na, és akkor megállít, hogy arra akarják kényszeríteni őt (not my words), hogy kihordjon egy halom vastag, nehéz prospektust (HELLÓ, IKEA KATALÓGUS <3), és neki jobban megéri, hogy ha elviszi a MÉH-be, és ha ellenőrzés jönne, akkor tegyük már meg, hogy azt mondjuk, hogy ő bedobta a cuccot. 

Mondom, miiii, de nekem az kell, legalább az enyémet nem hozná ki? Hátööö... Too late. 

Bazdmeg. Elvitte az egész évben várt Ikea katalógusomat a MÉH-be.  Sírok. 

Helyzetjelentés

Ez volt az utolsó igazi nyári hétvégénk, a jövő héten már szeptember. Szombaton volt egy szabadtéri buli, amit a barátaink szerveztek. Megérkeztünk este 8 körül, a srácok a sóderes partra helyezték a hangfalakat és a DJ pultot, nagyon jó zenék szóltak, volt nagy tűz, közben mindenféle színes fényekkel világították meg a fákat körülöttünk, felettünk pedig a tiszta, csillagos ég - mondtam a srácoknak, hogy én ennél hangulatosabb buliban még sosem voltam. Nagyon jól éreztem magam, fél 4 körül értem haza, csak most bölcsen elkerültem a pálinkákat, az utolsó két órában pedig már csak vizet ittam, úgyhogy egészen kipihentem ébredtem reggel 10 körül. 

Örülök: Évek óta nem ettem bundás kenyeret (úgy 90%-ban leszoktam a kenyérről, meg valahogy egyszerűen más stílusú dolgokat eszem reggel), úgyhogy ma, ébredés után, még pizsamában, némi jazz, meg a kutyám és a macskám társaságában sütöttem egy halmot, annyira finom volt. 

Izgulok: Azt hiszem, felkészültem lelkileg a tanévre. Holnap egy 10 órás továbbképzéssel kezdek, csütörtökön évnyitó, és találkozom az osztályommal, akiken sokat jár az eszem, de azt hiszem, több pozitív izgulás van bennem, mint félelem, inkább kihívásnak látom. Kíváncsi vagyok rájuk. 

Szomorú vagyok: A cicám 12 éves, és nagyon megöregedett, sokszor rosszkedvű. Ma is nagyon látszott rajta, hogy rosszul érzi magát, hányt is. Úgyhogy fölengedtem a kanapéra, ahova amúgy nem szoktam, mert fekete kanapé - vörös macska, de most álomba simogattam, és itt alszik mellettem. 

Meglepődtem: Pénteken beszéltem egy ismerős sráccal, aki szeretne majd angolul tanulni tőlem. Ő 28 éves, most költözött haza külföldről, amúgy asztalos, és képzeljétek, azt mesélte, hogy idén újraérettségizett, felvették fizika szakra, és ha elvégezte, csillagász szeretne lenni. Ez mennyire menő, nem? 

Élvezem: Úristen, milyen gyönyörű idő volt ma. Anyával ketten főztünk ebédet, majd bedobtam a hátizsákomba a strandtörcsimet, egy üveg vizet meg az iPadem, elbicajoztam a cukrászdába, elcsomagoltattam egy óriási somlói galuskát, letekertem a partra, és ott a napsütésben, a vízparton megettem. Utána olvastam, fürödtem, telefonáltam, pihentem. Olyan jó nap volt. 

Még annyi mindent akartam mesélni, de most nem jut eszembe, mit. 

Pink

Szerintetek ha ezeket jól beáztatom, bedörzsölöm folttisztítóval, és bedobom kímélő programon a mosógépbe, akkor lesz egy pár piros, meg két pár rózsaszínű cipőm? 

Fűszerkert

Tegnap a barátnőm várt a zebegényi állomáson, elsétáltunk a fesztiválra, ahol gondoltam, egy hambival indítok, mert a sült lazac-sütőtök püré óta, amit ebédre csináltam, semmit nem ettem. Körbejártuk a fesztivált, és azzal kellett szembesülnöm, hogy nem volt kaja. Sehol. Illetve akkor álltak neki főzni valamit, amiről azt mondták, hogy úgy másfél óra múlva lesz kész. Ezen teljesen sokkolódtam, gyorsan betömtem a zacskó csipszet, ami a haverinánál volt, vettem egy fűszeres sört (folyékony kenyér, ugye), aztán próbáltam nem koncentrálni a korgó gyomromra. Aki ismer, tudja, hogy gyakran eszem, és olyan nincs, hogy én éhes vagyok, és nincs kaja. És akkor megérkeztek a Házikós (a Házikó fenntartható ennivalókkal foglalkozik, és nagyon menő!) barátnőink, és kicsomagoltak egy nagy zacsi pogácsát meg sajttal-spenóttal töltött batyut. Azt a boldogságot, amit akkor éreztem, nem lehet szavakkal leírni.

Szóval ejtőztünk ott a szalmabálák közt, zenét hallgattunk és dumáltunk, majd az utolsó vonattal hazajöttünk, de nem bántam, pont jó volt így. Meséltem a lányoknak, hogy mit művelnek velem a hormonjaim, és azt mesélte az egyik csaj, hogy neki van ilyen pre-, meg utómenstruációs hisztije is, na meg ugye a peteérés, úgyhogy ő úgy havi 1 hetet szokott jól lenni. Szóval nem panaszkodom. 

Ma meg ez volt: 

Bad gone good

Ma olyan napom volt, hogy maradjunk annyiban, hogy mázli, hogy az emberölés büntetendő cselekedet. Rám ez egyáltalán nem jellemző, de nem tudom mivel magyarázni, bizonyára a hormonjaim játszanak velem, ami nem jó hír, mert akkor még minimum egy hétig sárkány-üzemmód lesz. Minden és mindenki idegesít, de úgy, hogy felrobbanok. A suliban, otthon, a töketlen haverjaim, még szegény kutyit is azonnal kizavartam, mikor farkcsóválva bejött, hogy barátkozzon velem.

Úgy volt, hogy mindenkinek biztonságosabb, ha nem megyek emberek közé, és otthon filmezek. De közben van egy fesztivál most Zebegényben egy gyönyörű helyen, ahol játszik a pajtik zenekara, és kapnék miattuk occsó jegyet. Ma már lemondtam ezt a programot, de aztán 20 perccel a vonat indulása előtt gondoltam egyet, hogy mit ülök otthon depressziózva, telefonáltam egy kört, vasaltam néhány hullámot az amúgy frissen mosott hajamba, felhúztam egy nagyon vidám, színes ruhát, farmerdzsekit kötöttem a derekamra, kirúzsoztam a szám, illatelhőbe burkolóztam, és már robog is velem Zebegénybe. 

Rosszkedv, huss!

Boyz

Találkoztam ugye a zenekaros srácokkal kedden, és nekem ők olyanok, mint a tesóim, mindent meg szoktunk beszélni. És persze alap kérdés mindig, hogy na, pasik/csajok? 

Egyiküknek sincs barátnője. Mindketten 35 körül vannak, iszonyú jó fejek, viccesek, sikeresek, de közben van némi kopaszodás, egy kis pocak... Hát basszus, csajok, ahogy a fiúk mesélnek, ami az ismerkedést illeti, nem nekünk van nehéz dolgunk. 

Ami meg a randipartneremet illeti... Azt rögtön elmondta, hogy ő nem szokta érteni az utalásokat, ő abból ért, ha valamit egyenesen megmondanak neki. Építész, és úgy járkál az utcán, hogy folyamatosan felfelé néz, sasolja az épületeket és lelkendezik róluk, miközben kábé nekimegy az embereknek. Közben egy zseni, ami érdekli, azzal kapcsolatban nagyon tájékozott, imádja átadni a tudását, és nagyon-nagyon érdekesen mesél. 

Nos, nem tudom, akarok én Sheldon Cooperrel járni:)? 

workworkwork

Na, hát látom, ma anti-blogolás nap van. De én szeretek kilógni a sorból, úgyhogy. Meg aztán hátha kedvet kapnak a többiek is. 

Tegnap kb egy órát dolgoztam bent, aztán arról szólt a nap, hogy dumáltunk, kávéztunk, sütit ettünk és próbáltuk kitalálni, hogy melyik a legkorábbi időpont, amikor már nem ciki lelépni. El lehetne kezdeni megírni a tanmeneteket, de én a lelkem mélyén még a nyári szünetemet töltöm, ráér az még. A lényeg, hogy nem értem, minek járunk be, a legtöbbünknek még nincs mit csinálnunk, a kollégák kábé rendet raknak a fiókjukban. Én csak azért nem ilyesmivel töltöm az időm, mert már júniusban megcsináltam. 

Na, úgyhogy ezzel a lendülettel ma nem mentem be a suliba, mert úgy voltam vele, hogy minek? Kialudtam magam, kitakarítottam a lakást, elmentem edzeni, gyerekeztem a tesóméknál, voltunk sétálni egy nagyot a kutyával, most pedig filmet fogok nézni. Az alvás és az edzés teljesen helyretett a betegség után, amikor kijöttem az edzőteremből, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, én nem tudom, aki nem sportol, az mivel rakja helyre a vérkeringését, az energiáit?

Holnap azért bemegyek. Kávézni és trécselni. 

Bye-bye, Gyuszi

Már két hete küzdök a torokgyulladással, tegnap már egész komolyan el voltam keseredve, mert rosszul is éreztem magam eléggé. Délután bementem két gyógyszertárba is, mert Pilla ajánlott egy cuccot, ami a kolléganőjének bevált, de nem volt egyik helyen sem. És akkor félig ráfeküdtem a pultra, és mondtam a gyógyszerésznőnek, hogy teljesen el vagyok kenődve, egyre rosszabb a torkom, már mindent kipróbáltam/beszedtem, és most már adjon valamit, ami segít, mert kezdem feladni, és nem szeretnék torokgyulladásban elpatkolni. Látszott, hogy átment az üzenet, mert úgy egy percig nézegette a polc torokgyulladás-elleni szekcióját, majd megfordult, és komoly képpel azt mondta, hogy ha a gyerekeinek fáj a torka, ő fagyit szokott nekik adni. Egy darabig azt hittem, hogy viccel, de nem. 

Délután találkozóm volt a régi roadunkkal*, aki egy cukimuki srác, a zenekar 5. tagja volt, a világ legviccesebb embere és az egyik legjobb barátunk, végigturnéztuk az egész országot és óriási kalandjaink voltak, de 5 éve nem láttam, mert külföldön él. De most összefutottunk tinderen (ahhaha), mert itthon van épp, szuperlájkolt, dumáltunk és találkoztunk. Vettünk üdcsiket, és pont volt ott egy jégkrémes pult is, úgyhogy feltankoltam, bepusziltam, miközben dumáltunk, és láss csodát: mára már tök jól vagyok. 

Nos, én a nem tudom, hogy vajon placebo ütött-e be, vagy ekkorát fejlődött az orvostudomány, és már jégkrémmel gyógyítják a torokgyuszit, esetleg az Anker'tben elfogyasztott két minőségi GT** tett velem csodát, vagy két hét alatt a törött csont is beforrt volna magától, de iszonyú jó érzés, hogy jobban érzem magam.

*ő az, aki pakol a zenészek helyett, meg pótolja a koncert közben elfogyott italokat, a második funkció szerintebb fontosabb

**gin tonic

Srsly?

Ja, és suli után hazajöttem gyorsan ebédelni, elmosogattam a cuccokat, meg a reggeli után maradt tányért, és feltűnt, hogy nincs koszos kávéscsésze. Kerestem, és sehol. És akkor rájöttem, hogy az még megvan, hogy bekapcsolom a kávéfőzőt, de az már nincs, hogy lefőzöm, és meg is iszom.

Basszus. Nem. Ittam. Reggel Kávét.

Az első munkanapomon. Én. 

Nem csoda, hogy alig sikerült életben maradnom. 

"Ez a nap egy fos"

...írta Pilla délután, és hát tényleg, úristen. 

Itt jártak nálam a csajok hétvégén. Nagyon jó volt látni, mikor szombat este elvittem őket a révhez a kedvenc teraszomra, és ültek ott velem a Nyakas Irsai fröccsükkel, mindhárman a stégen töltött délutántól lebarnult, kisimult arccal, leeresztve, kipihenve. Nagyon jó volt együtt főzni, meg pizsamában együtt reggelizni a teraszon, meg minden jó volt, szuper kis lakótársak voltunk. 

És akkor ma reggel bazdmeg. Vége a nyári szünetnek, reggel 8-kor már az értekezleten ültem. Indulás előtt még eszembe jutott, hogy lehet, hogy Noénak szüksége lenne egy kis segítségre, hogy felterelgesse az állatokat a bárkájára, de nem akartam elkésni, úgyhogy gondoltam, biztosan megoldja megint. 

A június végi kiránduláson összebarátkoztam két fiatal tesitanárral, és azóta megkülönböztetett figyelemben részesítenek, ma mögöttem ültek az értekezleten, és kaptam túró rudit, pogácsát és kakaós tekercset. Úgyhogy ezennel megnyitom az üres, tápérték nélküli, ám kurvafinom kalóriák időszakát. Jövő héten veszek bérletet az edzőterembe. 

Amúgy káosz a suli, de még nem idegesítem magam miatta, mert szerintem még egy csomó minden fog változni. Illetve hát remélem, hogy fog, mert ezt ne, hogy az osztályomnak csak a felét fogom angolra tanítani, a másik felével csak osztályfőnöki órán találkozom majd, agyfasz. Nem voltam valami nagy hangulatban, beültem az asztalomhoz, és amíg a kollégáim azon sírtak egymásnak, hogy egy csomó hányinger adminisztrációt kell megcsinálnunk az elkövetkezendő napokban, én nekiültem, és megcsináltam a hányinger adminisztrációs melókat. Mondjuk jobban örültem volna, ha közben van nálam fülhallgató. Vagy füldugó. elszoktam a tanáritól.

Aztán még itthon is volt két tanítványom, majd aludtam fél órát, mert még mindig beteg vagyok, ez mondjuk aggaszt kicsit, a torkom vagy két hete kész, a közérzetem is rossz. Este kínomban sütöttem banánkenyeret, mert annyira nagy volt a baj. Viszlát, nyár.