harder and harder

Rengeteget fantáziálok azon, hogy milyen jó lesz az új lakásban lakni. Nincs valami jó időszakunk, illetve hát elég nehéz most minden, és muszáj valamit várnom, valamit találnom, ami elvonja a figyelmem a gondokról meg a mókuskerékről. Valahogy úgy érzem, hogy teljesen új életünk lesz ott, és persze valamilyen szinten így is lesz, hiszen új helyen, új környezetben, (számukra) új lakásban fogunk élni, de én azt is érzem kicsit, hogy én is meg tudok majd újulni. Hogy sokat fogok főzni, olyan dolgokat, amiket eddig nem, környezettudatosabb leszek, egészségesebben fogunk enni (ez mondjuk tényleg lehetséges, ha leválunk anyuék konyhájáról teljesen), olvasni is többet fogok (?), és több minőségi időt tudunk majd együtt tölteni. Most, mivel egy légtérben alszunk mindhárman, miután leraktuk Danit, csendben kell lenni, és csak kisvillanyt tudunk kapcsolni, nem nagyon tudunk pl. társasozni, filmet nézni is csak csendben, vendégeket hívni estére kizárt. Ott meg az emeleten lesznek a hálók, lent a nappali és a konyha. Azt is várnám, hogy esténként kiüljek a teraszra és elszívjak egy cigit, de kocadohányosként a nyár elején én is felültem az elf bar (geek bar) vonatra, vettem három darabot mindenféle isteni gyümölcsös ízben, a mangós volt a legfinomabb, szívogattam őket, majd néhány hét alatt annyira megundorodtam az édességüktől, émelyítő ízüktől, hogy azóta eszembe sem jutott rágyújtani semmire, és nem is tervezem már egyáltalán.

Az is tuti, hogy meg kell nyirbálnunk a cuccaink egy részét, ebbe bele is kezdtem már úgy, hogy a csetreszek (vázák, bögrék, mécsestartók, kaspók stb) nagy százalékát elmosva, csinosan elrendezve, egy tábla kíséretében (ha tetszik valamelyik, vidd el!) apránként kiteszegettem a ház elé egy ládában, és egytől egyig el is koptak. Kijártunk napközben nézegetni, ahogy egyre kevesebb volt a ládában, és nagyon jó érzés, hogy lett mindnek gazdája, mert ahhoz viszont nem lett volna türelmem, hogy a marketplace-en pár száz forintokért kövessem nyomon a sorsukat. Dani ruhatárát is kiválogattuk, mert már minden melegítőnadrágja a térdéig ért, a pulcsik is ilyen hasvillantós, háromnegyedes-ujjúak. Én legszívesebben ezeken is tovább adnék, minek tartogassunk olyan mennyiségű ruhát, ami egy komplett bölcsinek is elég lenne, de Barni szerint rakjuk el, hátha lesz még tesó, aki hordja. Az egyik cuki kistakaróját félreraktam, hogy nekiadjam egy barátnőm kisbabájának, és azon is kiakadt, hogy ne ajándékozd el, ez annyira cuki, vegyünk inkább nekik egyet! Ha rajta múlna, tényleg, minden cuccunkat az idők végezetéig őrizgetnénk.

Ma dolgozik Barni. Amikor egyedül vagyunk este Danival, miután lezuhanyozott, kicsit birkózunk az ágyban, ráadom a pizsijét, majd bebújik a takaró alá, megkapja az egyik Brúnó-könyvet, és míg olvasgat, és várja, hogy jöjjek és olvassak neki, én is lezuhanyozom. Aránylag sietni szoktam, de azért találok rá időt, hogy bekrémezzem a bőröm és az arcom, fogat mossak, fogselymezzek. Múltkor nem aludt délután, szerintem hamarosan végleg el fogja hagyni a délutáni alvást, és mire visszaértem hozzá, már aludt a könyv mögött. Vártam néhány percet és átraktam az ágyába, aludt reggelig. Azóta is mindig reménykedem, hogy mire visszajövök hozzá, már nem lesz ébren, de általában meg tud várni. 

Valamelyik nap olvastam ezt, és hát basszus. Basszus. 

off

Barninak van egy kedvenc focicsapata, a Pénzügyőr SE. Nem azért szereti őket, mert jók, hanem mert ifiként játszott náluk egy jó ideig, a legjobb barátait onnan ismeri, csapattársak voltak - aztán hűséges maradt a csapathoz. Mindig kimegy a meccseikre, amikor tud, én még Felcsúton is voltam meccsen vele. Na és kitalálta, hogy ezer éve nem volt meccsen (meg sehol, kb a meló-kórház-lalásfelújítás tengelyen mozog csupán), vasárnap itthon játszanak, Dani is elég nagy már, kiviszi őt, lesznek ott a haverjai közül is páran. 

Vasárnap, ebéd után behozott minket Budapestre, engem kidobtak a Millenárisnál, mert WAMP volt és meg akartam nézni, megbeszéltük, hogy később csatlakozom. Annyira jó érzés volt egyedül sétálgatni a szép, kreatív cuccok között, olyan régen voltam ilyen helyen, vagy hát igazából bárhol, nem rohanva, körbejárva az egészet többször, kicsit beszélgetve az árusokkal. Nem akartam venni semmit igazából, csak ajándékot egy barátnőnk szülinapjára, találtam is egy szép, zöld borsdesign darabot, imádom a dolgait, biztos vagyok benne, hogy ennek is sikere lesz. 

Elmentem még kávéért, ahol visszavittem a használt kapszulákat, és az is kiderült, hogy lemaradtam a mézeskalácsos ízről, de nem is értem, abból nem kéne annyit gyártani, hogy kb. karácsonyig kitartson? Mindegy amúgy, mert nem szoktam szeretni az ízesített kapszuláikat, meg nagyon finom Monin szirupom van, szóval ez csak egy észrevétel.

Aztán csatlakoztam a családhoz kb. félidőben - Dani annyira élvezte! Állítólag az első félidőt szépen végigülte az apukája mellett, meg megette az összes uzsiját, de amikor én ott voltam, annyira elemében volt, végig kiabált, hogy Hajrá Pénzügy! Iszonyú cuki volt, ő lett a csapat nem hivatalos főszurkolója, nagyon jól érezte magát, meg hát ettől mi is, hatalmas hangulatot csinált körülöttünk.

Másnap már kevésbé volt jó kedvünk, mikor Barni anyukájáról kiderült, hogy covidos... És szombat délelőtt ő vigyázott Danira. Hétfőn Dani is kidőlt, másnap én, tegnap pedig Barni is, mindhármunk tesztje pozitív. Dani egyébként két nap alatt túl is tette magát az ügyön, jobb, mint új korában, Barni nyűglődik, én pedig izgatottan várom (nem) a vadiúj tüneteket minden nap. Anyuék egyelőre tartják magukat, nagyon remélem, hogy nem adtuk át nekik, igyekszünk távol tartani magunkat tőlük, de Dani ezt nagyon nehezen bírja, az udvaron szoktak azért eszmecseréket folytatni. 

Az mondjuk nagyon jó, hogy Barni itthon van velünk, nem rohan nem stresszel, de közben meg annyi dolgunk lenne... Néha, mikor épp jobban érzem magam, eszembe jut, hogy ahh, de szép idő van, menjünk el ebédelni a Lujzába! Aztán rájövök, hogy jaa, az egészségügyi sétánkon kívül nem mehetünk sehova. Fú, de várom már, hogy túl legyünk rajta. 

Közben főzök, Toy Storyt nézünk és álmodozunk a hamarosan kezdődő új életünkről. 

Luca

Itt ülök a konyhában egy pohár Sauska cuvée-vel, a fiúk alszanak. Lehet, hogy meg fogom bánni, hogy nem húzom a lóbőrt én is, de néha muszáj kihasználni, hogy egy kicsit egyedül lehetek. Mióta az apósom nincs jól, Dani nem aludt máshol, és a napi 1-2 órán kívül nem vagyunk külön, én meg olyankor takarítok, főzök, vásárolok vagy a lakás ügyeit intézem, nem magammal foglalkozom. Önzően hangozhat, de hiányoznak az egyedül, nélküle töltött napok, hogy tudtunk Barnival néha kettesben lenni. És annak ellenére, hogy tudom, hogy a legtöbb anyukának ez a normális, amiben most vagyok, én mégis azt gondolom, hogy inkább az a normális. Hogy ő a nagyszülőkkel is van időnként, és mi lehetünk nélküle is. 

Ma délelőtt megrendeltem mindent. Kádat, kádparavánt, törölközőmelegítőket, wc-t, mindent, ami még hiányzott. Nem vállaltam be, hogy egyedül járjam az obit, a praktikert meg a szaniter boltokat, és próbáljam kitalálni, hogy melyik beépíthető wc tartály kellhet nekünk, hanem bementem Gödön egy céghez, ami építkezéshez szükséges mindenfélével foglalkozik, és megrendeltem náluk mindent. Nagyon megkönnyebbültem. 

Eladtam Dani pár nem használt cuccát, kisbicajt, járássegítőt stb tök jó áron, és Barni elkezdte rágni a fülem, hogy adjam el az új lakásból azokat a dolgokat, amikre nincsen szükségünk. Elszívót a konyhából, tűzhelyet, lámpákat, mosdót, szekrényeket, tükröt, kibontott kádat, zuhanyfülkét, wc-ket stb. Nem volt hozzá nagy kedvem, mert minden használt, nem túl csinos vagy divatos, ki veszi meg őket? Értitek, használt, bontott wc-t? De ma átküldte a fotókat, amiket csinált, én pedig nekiálltam és mindenre csináltam hirdetést, meg egy albumba is feltöltöttem őket és meghirdettem az ismerőseim közt. Nagyon durva, de már most látom, hogy szinte mindent jóval drágábban is feltehettem volna, 2 óra alatt a cuccok fele elment. Kicsit vérszemet kaptam most, és járkálok körbe a lakásban, hogy mit lehetne még eladni, haha. 

Ja, és Luca kommentjéről jutott eszembe, hogy láttátok a Luca című mesét? Mi nyáron kattantunk rá. Nem akarom ellőni a sztorit, de Cinqueterrén játszódik, gyönyörű a grafikája, egész sokat beszélnek benne olaszul is, és halálosan cuki. Dani is rácuppant teljesen, úgy bosszankodik, hogy Santa Ricotta! meg Santa Mozzarella!, és naponta táncolunk az olasz zenéire. Amióta láttuk, csorog a nyálam minden után, ami olasz, újra le akarom porolni a Studio Italiás középfokúmat és el akarok menni Olaszországba legalább egy hétre. Pont a covid kezdetén épp egy utat szerveztem a Comoi tóhoz, és Milánóba is volt repjegyünk, Barni ott akarta megkérni a kezem (abból lett Piran), és azt hiszem, maradt bennem egy nagy adag hiányérzet. Persze egy fillérünk sincsen most utazni, így csak álmodozhatok tovább és megnézhetem heti egyszer a Lucát. Annyira cuki. 

why?

Pár hete megérkezett a dackorszak. Nagyon egybe vágott a családi tragédiával, aminek Dani is szemtanúja volt valamennyire, így nem tudom pontosan, hogy mi is volt ez, de azóta sokkal anyásabb is, meg hát beteg is volt. Az én kis szabálykövető babám, akinél eddig figyelni kellett arra, hogy ha valamit kérünk, hogy ne csinálja (pl. ne nyomogassa a szirénázó mentőautó gombját a kocsiban utazva, mert megőrülünk tőle), akkor azt egy idő után oldjuk fel, mert különben soha többé nem csinálja, na ez a jólnevelt kisfiú olyan hisztériás rohamokat kapott napi többször, sokszor, bárhol, bármikor, és olyan szinten feszült neki mindennek és mindekinek sírva, ordítva, mintha kicserélték volna. Nem mertem már elindulni vele sehova, mert nem lehetett tudni, hogy mikor/hol makacsolja meg magát, és rendez olyan jelenetet, hogy esélyem sincs bármit elintézni vele. A fura az, hogy néhány hét után lecsengett ez, nem mondom, hogy már nem ellenkezik, de tök jól meg lehet vele beszélni a dolgokat. 

Ezzel a lendülettel bele is csúsztunk a MIÉRT? korszakba. Én egy nagyon türelmes ember vagyok, de azért az, hogy tényleg, mindent, mindent meg kell indokolni, az nagyon kemény, bármit válaszolsz, arra is rákérdez, hogy de az miért van úgy. Nyilván nem kell tudományosan megválaszolni, hogy miért süt a nap, miért kell megtankolni az autót, vagy miért szereti ő a túrós táskát, de a nap nagy része így is azzal megy el, hogy az ő kis érdeklődését próbálom, próbáljuk kielégíteni. 

as days go by

Mielőtt elindult a felújítás, tényleg úgy éreztem, hogy ez teljesen rám fog maradni, mert Barni annyira nem volt ott fejben, módon nem érdekelte ez az egész konyha, csempe, padlólap stb téma, kisebb gondja is nagyobb volt ennél. És bármennyire is rosszul esett, megértettem természetesen. De mostanra úgy tűnik, hogy mindenki megtalálta a helyét a folyamatban, én intézem a kreatív részt, a tervezést, én telefonálok/levelezek, én adom le a rendelést, ő pedig tartja a kapcsolatot a kivitelezővel, eligazítja a villanyszerelőket, kijár a lakásba szemlét tartani, ha kell, szerez autót és elhozza a csempéket, a szanitereket, meg mindent, amire szükség van. Nyomulok nála, ha valamiben bizonytalan vagyok, olyankor azért erőt vesz magán, és segít dönteni is, bár mindig azt mondja, legyen úgy, ahogy nekem tetszik. Jó páros vagyunk, és nagyon lelkesek. A csapattal pedig óriási mázlink van, eddig legalábbis úgy tűnik, lekopogom - nagyon gyorsan dolgoznak. Múlt pénteken elkészült a bontás, Hétfőn már a villanyszerelők jöttek, a héten már a gépészeti munkákat csinálják, aztán építenek mindent vissza. 

Én már csempékkel és szanitterekkel álmodom, nem viccelek. Csak olyan jöhet szóba, ami van raktáron, mert nem tudunk és nem is akarunk hónapokat várni. Ráadásul az egyik fürdőszoba padlójához egy tök szép, egyedi, türkiz csempét vettünk, majd kitaláltuk, hogy kerüljön kijjebb a fal, hogy nagyobb legyen a tér, így értelemszerűen több csempe kellett volna, de mostanra már nincsen belőle. Na mindegy, majd csak lesz valahogy... Végülis megvan már szinte minden, a konyha teljesen, a fürdőszobák is nagyjából, és el sem tudom mondani, milyen jó érzés több hétnyi kutakodás, dilemmázás, egyeztetés után becsukni a vonatkozó weboldalakat, van olyan oldal, ami már a fülemen jön ki. És ha minden jól megy, csak pár hetet kell várni, hogy minden elkészüljön.  

Tudom, hogy hatalmas káosz lesz, takarítás, dobozolás, pakolás stb, de annyira várom, hogy odaköltözzünk. Mintha egy új élet várna ránk ott. Dani is teljesen be van zsongva, egyfolytában Nagykovácsiba akar menni. 

Amúgy meg semmi különös nem történik velünk, Barni reggel elmegy dolgozni, délután kórház, ahonnan változó, hogy milyen lelkiállapotban jön el, hazajön, vacsizunk, megfürdetjük Danit és elájulunk. A fiúk végre meggyógyultak. Dani annyira taknyos volt, és annyit nyüglődtünk a
kézi orrszívóval, hogy elkezdtem szemezni egy Nosiboo darabbal, ami az orrszívók Ferrárija, és 40.000 forintba kerül, használtan 30, de aztán szerencsére lebeszéltem magam róla, meg Dani is jobban lett, és egész jól lehoztuk a dolgot. 

Én jobbára itthon vagyok, a Törpével nyomulunk jobbra-balra, kaptunk mindketten esőkabátot, úgyhogy kisebb esőben is tudunk menni mindenfelé. Voltunk színházban itt Vácon, egy nézőművészetis előadást néztünk meg, hetek óta először tudtunk igazán kikapcsolni és nevetni mindketten. Szombat este találkoztam a lányokkal, jólesett nem itthon lenni, dumálni, meg nem a saját problémáimon vekengni, elmondtam azért pár mondatban, hogy mi újság, de örültem, hogy kicsit letehetem. Ittam két aperol spritzet is, az is segített. Bruncholtunk egyszer Katával a Lujzában, szerelmem az a hely, mindenképp próbáljátok ki, ha Vácon jártok. Voltunk Danival a bátyáméknál is Sződligeten, beszélgettünk sokat, meg sétáltunk egy hatalmasat, Dani a bátyám kezét fogva jött majdnem végig, gesztenyét szedtek és megbeszélték az élet nagy dolgait.

foooood

Tényleg, elképesztő, hogy minden reggel fent vagyok már 5-kor, pedig beteg is vagyok kicsit, mint mindenki körülöttem. Mondjuk van min agyalni bőven, szóval nincs esélyem visszaaludni, és az sem baj, hogy mire Dani felkel, már lezuhanyozom, felöltözöm, megreggelizem és átgondolom a napot. Barni ma ment eligazítani a csapatot az új lakásban, de már telefonált a kivitelező, hogy az emberei autója lerobbant, így nem tudja, mikor érnek oda. Szóval igen, úgy tűnik, kezdődik. 

Már egy csomószor akartam kaja-posztot írni, még onnan indult, hogy Phoebe-vel összejártunk egy ideig főzőcskézni hetente egyszer, és nagyon inspiráló volt, sokat beszéltünk ételekről, evésről, meg persze mindenféle másról is, de nagyon felültünk a gasztro-vonatra. Ő ajánlotta egyébként a Magyar superfood című szakácskönyvet is, amiről már meséltem itt egyszer, és kicsit az a vonal, ami engem is nagyon vonz, zöldség-hangsúlyos, színes, gyönyörű idénykaják. 

Együtt a csilis kukoricakrém-levest próbáltuk ki, én azóta többször is már itthon. Zsülienre vágott gyökérzöldségeket (Ő répát és paszternákot ír, de szerintem édesburgonyával vagy sütőtökkel is lehet őket keverni) kell lepirítani hagymával, fokhagymával (opcionálisan csilivel, én az kihagytam), majd egy adagot félrerakni belőlük levesbetétnek. A többi zöldséget puhára főzzük a kukoricával (én itthon fagyasztottat használtam), leturmixoljuk, sózzuk, borsozzuk, tejszínt keverünk bele. Párolt kukoricával és a félretett zöldségekkel, valamint petrezselyemzölddel tálaljuk. 

Van még két kedvencem, amit gyakran eszünk mostanában. Most a kedvenc reggelim a ricottás, avokádós pirítós. Mostanában az aldiban vásárolok, mert kevesebben szoktak lenni, és szerintem nagyon szép árujuk van, meg a magos baguette-jüket is szeretjük, és náluk mindig van ricotta. Néhány (nekem kettő kisebb is elég) szeletet magos kenyeret megpirítok, rá ricotta vastagon, villával összetört  avokádó, só, mellé sok-sok roppanós zöldség - nagyon laktató és finom. 

A másik kedvencünk, amit Gabesz barátnőmtől loptam, és azóta többször is megsütöttem a húsmentesítés-jegyében, a sárgarépás-sajtos puffancsok, AKA fasírt. Amikor először sütöttem, Barni elpusztított vagy tízet, aztán meg nem hitte el, ő, a húsimádó, hogy nem volt benne hús. Azóta is szokta másoknak mesélni, hogy ez mekkora medzsik. Itt a recept, én maradék, félig száradt sajtokat szoktam hozzá használni, meg trappistát. Nagyon finom, majd kipróbálom cukkinivel is.

Az is nagyon inspiráló volt, hogy Phoebe simán rittyent friss tésztát, ami gyönyörű és finom, és annyira jó volt együtt főzni. Nagyon akarok majd ilyen nagy, közös főzéseket az új lakásban az összes barátnőmmel. 

holnap kezdődik a felújítás, hadd agyaljak rajta itt egy kicsit

Egyébként azért nem bánom már, hogy ennyire elhúzódott a lakásfelújítás tervezgetése, mert több olyan dolog, amiért lelkesedtem a nézelődés elején, már egyáltalán nem tetszik. Például azt tudtam, hogy mindenképp természetes(nek tűnő), erezett fa mintázatú konyhabútort szeretnék, de most ugye mindenütt megtörik vagy fehérrel vagy feketével, és minket is igyekeztek ebbe az irányba terelni. Hajlottam kicsit rá, de aztán letettem róla, mert már szabályosan idegesít, hogy bárhol nézelődöm, mindenütt csak ezt a trendet látni. Pedig az én szerelem-konyhám, amit egy olyan lakásban láttam, amit még a lakáskereséskor néztünk, az csak fa volt, és én már akkor megfogadtam, hogy ha egyszer lesz saját konyhám, az ahhoz hasonló lesz. A másik ilyen 'divat', hogy minden konyhához (és fürdőszobához) fekete kiegészítőket választanak. Erre mi is nagyon ráharaptunk az elején, aztán tök véletlenül belefutottam olyan képekbe, ahol a fához inox kiegészítők vannak, és nekem annyival jobban tetszik! Lehet, hogy nem olyan vagány, de sokkal időtállóbbnak és letisztultabbnak látom, úgyhogy kicseréltettem mindent inoxra, és teljesen boldog vagyok ettől. 

Én eredetileg egy szellős konyhát szerettem volna, ahol az egyik oldalon nincs is felül bútor,  esetleg néhány lebegő polc, de aztán kellett némi kompromisszumot kötnöm, mivel nem lesz spájzunk (spejzünk?), csak az alagsorban (ott mondjuk hál'istennek végtelen mennyiségű), és ezért muszáj, hogy elég sok pakolóhely legyen. Végül a szekrény nagy része kompakt, zárt tömbökből fog állni, amiket megtör egy ablak meg egy szellősebb rész, lesz sok fiók, meg egy konyhasziget. Egy kisebb, nyitott, polcos rész lesz a főzőlap fölött, ahol, gondolom, a főzéshez legszükségesebb dolgokat tudom majd tenni, mint só, bors, olaj, fűszerek stb, de amúgy úgy van kitalálva a konyha, hogy MINDENT elnyeljen, és kb semmit ne kelljen a pulton és a konyhaszigeten tárolni.

Ez a gondolat csodálatos, rajongója vagyok az ilyen szintű letisztultságnak, de hát könyörgöm, én vagyok a csetreszek királynője (ezt amúgy utálom és tökre zavar az ezer kis porfogó): 

Egyébként ott lesz még az ablak a mosogató fölött, ahová tudok majd bazsalikomot, szakácskönyvet meg mindenféle szépségeket tenni, meg elvisszük a nagy, faragott tálalószekrényemet, biztos ami biztos. 

Jelenleg minden edényemet és tányéromat, meg még egy csomó sz@rt ez nyel el, a nappali részen lesz az étkezőasztal mellett kb. Úgy tervezem, hogy a sz@rok már nem jönnek velünk mert kiszelektálom őket mondjuk a holnapi nappal kezdve. 

stories Sunday

Nincsenek különösebb mesélnivalóim, illetve kettő talán mégis. 

Kitaláltam, hogy kicsit megnövesztem a hajam, hogy össze tudjam fogni, meg néha jó ötletnek tűnik, hogy ne csak az államig érjen. Már bőven a vállamig ért úgy is, hogy azért 2-3 havonta vágatok belőle kicsit, hogy egészséges legyen, meg megmaradjon a formája, vékonyszálú hajnál muszáj. Hajmosás és hővédőzés után szoktam néhány hullámot tenni bele hajvasalóval, de a hajvasalóm kezdte feladni mostanában, egyre kevésbe reagált a hőfok-szabályozó gombja, míg végül teljesen feladta. Alapból 190 fokon indít, mikor bekapcsolom, aztán én visszaléptetem 150-160 fokra, ami az hajamhoz tökéletesen elég. De most nem reagált a gomb, így maradt a  190 fok, szépen beletettem a hullámokat, még örültem is, hogy milyen szépen benne maradtak, majd mikor kihűltek a tincsek, kifésültem, ahogy szoktam, hogy természetesebb legyen az összhatás. Majd ránéztem a kefére, és láttam, hogy dús, maroknyi tincsek maradtak benne, barna, égett részekkel ott, ahol elszakadtak a hajszálak. Nem tudom, megvan-e a tutorial, ahol a csaj rácsavar egy tincset a kúpvasra, majd az egész tincs a kezében marad - na, valami olyasmi érzés volt. A vicc, hogy az incidens után apa befújta kontaktsprével a gombot, és simán működött, szóval elkerülhető lett volna, hogy a hajam fele leégjen. Na mindegy, azóta levágattam, most az államig ér, és igazság szerint imádom, de hát na. A fodrászom szerint le kell még növeszteni a sérült részeket és szedjek hajvitamint. Hát, ilyen izgalmas dolgok történnek velem. 

A másik meg, hogy csütörtökön Nagymaroson koncertezett a srácok zenekara, akikkel régen nagyon sokat pörögtem. Azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán, az egyikük teljesen leszokott  az alkoholról és a cigiről, a nyáron pedig elvette egy barátnőmet, a másik szintén nem iszik már és született egy kislánya. A Tandem nevű helyen voltunk, szuper az a hely, nagyon hangulatos, sok régi ismerőssel találkoztam. Mondjuk eléggé a semmi közepén van, jó hideg volt, autóval vittem le Katát és Ancsit, megbeszéltük, hogy én a koncert után hazajövök, őket meg majd hazahozza a zenekar. 

9-kor el is indultam, elbúcsúztam, kisétáltam a helyről, kicsit gyalogolni kell a sötétben a bicajúton a parkolóhoz, majd megszólított egy kissé illuminált állapotban lévő srác, aki már bent is nézett, hogy helló, hova mész, és hogyan? Mondom Vácra, autóval. Akkor nincs kedved elrabolni? Mondom, tessék? Hát, ide és ide megyek, nincs kedved eldobni? Ne haragudj, de nem ismerjük egymást. Ahha, bizalmatlan vagy. Hát, igen, ne haragudj. Semmi baj. És eljöttem, át a sötét, üres parkolón, beültem az autóba, írtam Barninak, hogy indulok, és elindultam. 

Annyira nem izgalmas sztori, tudom, és bárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy hogy ugyanígy tettek volna, nem ültették volna az autójukba az ismeretlen srácot, de nekem azóta is van némi bűntudatom, hogy milyen seggfej vagyok, szegény, biztosan csak haza akart jutni a hidegben, a sötétben, én meg nem vittem el. És közben szomorú vagyok és haragszom a férfiakra, akik miatt nem bízom az ismeretlen férfiakban. Közben meg mennyi tinder randi van mögöttem, simán hazavittem kvázi-ismeretlen pasikat, vagy felmentem a lakásukra pár randi után, mert hát hogy máshogy ismerkedtem volna, de a mai fejemmel már ez is hajmeresztőnek tűnik. Mióta gyerekem van, meg szerintem a 2 év covid is hozzájárult ehhez, nem érzem már vagánynak és bátornak magam, mint régen, extrém sportnak érzem csütörtök este koncertre menni, és otthon akarok lenni, mielőtt a fiam elalszik. 

Lea Linin

enter

A jövő héten pedig szétrobbantják az új lakást. Eléggé egyedül maradtam a tervezéssel és a részletek kitalálásával, sőt, gyanítom a beszerzéssel is, de ez van, fel kell nőnöm a feladathoz. Egyébként mérsékelten élvezem, például a konyha kitalálása izgalmas feladat volt, de hát állni a csempe mintaboltban egy kétévessel a karomon, aki épp a világ legkomolyabb hisztijét tolja ordítva, miközben taknya-nyála összefolyik, az azért nem a legideálisabb szitu arra, hogy eldöntsd, milyen járólapot és csempéket kívánsz látni a konyhában és a fürdőszobákban az elkövetkezendő 20 évben, valamint megtudd, hogyan viselkedik a vajszínű cementlap, ha néhány deci céklalét öntesz rá (ez egy true félelmem). Szóval oda még vissza kell mennem. 

Ami nekem viszont a legnehezebb a tervezési folyamatban, hogy nem tarthat a végtelenségig, hanem egy ponton azt kell mondani, hogy kész, ilyen lesz, eldöntöttük, mehet, enter. Ez számomra akkora teher, amivel nem bírok együtt élni. Mi lesz, ha nem lesz úgy jó? Ha élőben mégsem tetszik? Ha túl sötétnek találom majd nagy felületen ezt a fát? Ha mégis inkább több munkapultot szeretnék, nem több pakolóhelyet? Ha gyakorlatban nem nem működik így jól? Mi lesz, ha megbánom? 

A legdurvább viszont, hogy Barninak tulajdonképpen az én kontrollálatlan agymenéseim és döntéseim eredményével kell majd együtt élnie, de hát ez van, így járt. Valami ilyesmire számíthat: 

Jó, nem, igazából magamhoz képest egészen letisztult dolgokat választottam.  Csak az enter nincs még rányomva semmire.

the first

Volt házassági évfordulónk, másnap pedig Barni születésnapja. Sikerült kicsit elszabadulnunk kettesben, Barni öccséék elvitték Danit a vadasparkba, mi pedig csavarogtunk egy kicsit Budapesten és ebédeltünk a Khanban. Barni felajánlotta, hogy ha akarom, kihagyja a délutáni látogatást a kórházban, hogy valami nagyobb lélegzetvételű programot is csinálhassunk, de tudom, hogy az a napi 1 óra tartja bennük a lelket, és így is olyan őszintén tudtam örülni annak a néhány szabad órának együtt, mint egy kisgyerek a karácsonynak. 

Azt mondta, semmit nem kér a születésnapjára, csak hogy az apukája jobban legyen. A szokásos bulija, amikor az összes barátját meghívja, fel sem merült, és értettem is, de nagyon szerettem volna valamit kitalálni, amivel kicsi örömöt tudok csempészni a napjába. Végül leültem és jónéhány órányi válogatás után összeraktam a történetünket egy fotókönyvben, amit egyébként már régóta terveztünk, csak túl nagy falatnak tűnt ennyi fotót átnézni és kiválogatni. Online kellett feltölteni a képeket ezen az oldalon, meg lehetett tervezni, hogy melyik oldalon mi legyen, és gyönyörű lett, keményborítós, minőségi, letisztult. Az első közös képünk az első fotó, és végigvezet a kalandjainkon, megismerkedés, utazások, nyaralások, a család, az esküvő, mikor eldöntöttük, majd megtudtuk hogy gyerekünk lesz, a terhesség, majd Dani. Ott fejeztem be, hogy néhány hetes csak, és már várom, hogy a későbbi fotókból, meg Barni képeiből is legyen könyv. 

ez lett a könyv utolsó fotója

Life as such

Barni már elindult dolgozni, én is ébren vagyok már 5 óta, mint minden reggel, de most kivételesen rákényszerítettem magam, hogy felkeljek, beágyazzak, lezuhanyozzak és felöltözzek. Ahelyett, hogy a meleg duplatakaró alatt rejtőzködnék a világ elől míg Dani fel nem ébred, és reménykednék benne, mert ott valahogy lehetségesnek látszik, hogy ma minden rendben lesz. 

Pedig nincsen sajnos rendben semmi. Barni apukája nem tért vissza, az intenzíven van lassan 3 hete, a szíve rendben, de nem tud sokáig meglenni lélegeztetés nélkül, és nem tért vissza a tudata szinte egyáltalán. 

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon kemény és mindenkit megvisel. Olívia mesélte tegnap, hogy egy ismerős párnak mondta valaki, hogy szép és jó, hogy különösebb konfliktusok nélküli a párkapcsolatuk és smooth sailing az életük, de a nehézségeket igazán akkor fogják megtapasztalni, ha kívülről jönnek a problémák, például a szülők lesznek betegek. És hát tényleg.  

Ma egy kicsit pozitívabb mindsettel ébredtem, Barni is az szokta mondani, hogy az élet megy tovább, és most én is úgy érzem, hogy össze kell szednem magam és csinálni. Örülni, nevetni, élni.

a nyár vége

Itt bizony zajlik az élet. 

Pár nappal ezelőtt Barni Apukája szívrohamot kapott és még mindig tök bizonytalan, hogyan jön ki belőle. Újra kellett éleszteni, ráadásul Dani is pont velük volt, hármasban voltak a balatoni nyaralóban. Nem térünk magunkhoz, illetve hát én hagyján, igyekszem a stabil érzelmi, meg mindenféle támaszt biztosítani, de nagyon rezonálok a fájdalmukkal én is. Minden délután bejárnak hozzá a kórházba, minden este más alszik Barni Anyukájánál, hogy ne legyen egyedül, és közben igyekszünk tartani egymásban a lelket. Iszonyúan fáradt és szomorú mindenki.

Szombaton átvettük a lakást és megkaptuk a kulcsait. Annyira régen vártuk ezt a pillanatot, és nagyon örülünk, de mégis, ez az egész teljesen átrendezte bennünk azt, hogy mi a fontos. Kiléptek a régi tulajok a lakásból, becsuktuk mögöttük az ajtót és akkor nagyon sírtam, Barni kérdezte, hogy örömödben sírsz? És hát persze, örömömben is... Mennyire másképp alakult ez a nyár vége, mint ahogy vártuk. Aztán mentünk is be a kórházba.

Még aznap délután visszamentünk Barni öccsével, az ő menyasszonyával (most nyáron jegyezték el egymást) és az anyukájukkal, megnézték a lakást és nagyon jó érzés volt látni, mennyire tetszik nekik, mennyire tudtak velünk örülni mindennek ellenére. Végigjártuk a napsütötte szobákat, a teraszokat, annyira hangulatos, és bármerre nézünk, erdőre látni. Olyan mázlink volt ezzel a lakással minden szempontból, egyszerűen úgy érzem, hogy ránk várt.

Tegnap délelőtt bent voltam Danival Budapesten, és elvittem őt is az új lakásba. Egyszer télen, úgy fél éve volt már, de akkor még bőven ott laktak az előző lakók és nem nagyon értette az egészet. Most viszont már egy ideje mondogatjuk neki, hogy Nagykovácsiba költözünk, ott lesz az otthonunk, és lesz saját szobája. Olyankor szokta kérdezni, hogy és lesznek ott játékok is? Indulhatunk? Nagyon sajnáltam, hogy Barni nem volt most velünk, mert Daninak nagyon-nagyon tetszettek a tágas, üres terek, szaladgált, ugrált, lefeküdt, bemászkált a gardróbokba és nekem is be kellett mennem vele, egyedül ment föl a lépcsőn, leült és ott üldögélt jókedvűen magyarázva. Kb egy órát voltunk, aztán közölte, hogy ebédeljünk ott. Amúgy van konyha, sőt egy szép nagy étkezőasztalt is kaptunk az előző tulajtól székekkel együtt, de kaja az pont nem volt nálunk. 

Hétfőn jön a konyhás lemérni a terepet, kb 2 hét múlva pedig a brigád szétverni mindent. Én nagyon optimistán azt tervezem, hogy novemberben költözünk, aztán persze majd kiderül. Drukkoljatok. Mindenhez. 

summertime sadness

A héten valahogy nagyon furán éreztem magam kaja, ízek, étvágy meg közérzet szempontjából is, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy mi van, ha... Annyira minden jel arra mutatott, hogy még Barninak is elmondtam, aki egyből repdesett, reggel, ébredés után pedig csináltam egy terhességi tesztet. És negatív volt. 

Pont egy éve próbálkozunk, bennem azért volt némi dilemma, hogy szeretnék-e másodikat, de időközben megerősödött bennünk az érzés, hogy szeretnénk egy kistesót, meg hát végre lesz sok helyünk is hamarosan. És nem gondolom, hogy rá vagyunk görcsölve a témára, de most úgy éreztem, hogy nagyon örülnénk, szuper lenne az időzítés, meg nem is tudom... Most először kicsit csalódott vagyok. Nyilván tisztában vagyok az esélyeinkkel, de Dani is tök gyorsan összejött, meg hát a remény hal meg utoljára. 

Emlékszem, hogy még a terhességem előtt volt, hogy arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy lever a víz: elmúltam 40 éves, basszus, lesz valaha gyerekem? Vagy ez nekem a kusza magánéletem és a sikertelen házasságom miatt nem adatik meg? Lemaradtam róla? Most ilyen érzések nincsenek bennem, Dani ott szuszog néhány méterre tőlünk, de azért úgy tűnik, a második után is lehet vágyakozni.

Nagyon nyár végi hangulatom van, nem esik jól a meleg, szörnyű látni a természetet, hogy ki van száradva minden, hatalmas a part, alig van víz a Dunában is. Dani imád itthon lenni, autózik, vonatozik, sarazik a kertben, locsolja a növényeket a kis kannájával, pancsol a medencében, legtöbbször nem is akar sehova menni. Nem mondom, hogy különösebben bánom, de ez egy kicsit bezár engem is, mert így én is itthon töltöm a legtöbb napot. Az unokahúgaim iszonyúan kamaszodnak, nem nagyon érdekli őket Dani, nincs kedvük átjönni, vagy lemenni a partra, hiába hívom őket, fáradtak, nincs kedvük. Ők voltak az egyik ok, amiért sajnáltam, hogy elköltözünk, hogy velük keveset fog találkozni Dani, de már látom, hogy amúgy is kinőnek a babázásból. 

A nyár végét jelzi az is, hogy leérett a füge, soha nem látott mennyiséget szedtünk le heteken keresztül minden nap,  egy idő után anyukám becsöngetett a gyerekes házakba az utcában és mindenkinek több kiló mézédes fügét vitt pár naponta, remélem, szeretik és nem kidobták. Anyu fügelekvárt is ipari mennyiségben főzött, kicsit olyan lett, mint valami nagyon különleges, sűrű, illatos méz, sajtok mellé csodálatos, a közeljövőben minden ismerősömnek viszek majd ajándékba. 

Nagyon nagy, mozdíthatatlan, nehéz nyugalom van most bennem, közben meg érzem, hogy hatalmas változások előtt állunk és hamarosan fenekestül felfordul az életünk, kicsit mintha vihar előtti csend lenne bennem. Biztosan nehéz lesz bizonyos szempontból, de közben meg iszonyúan várom és tudom, hogy ránk fér a változás.

Láttam valamelyik nap a Pinteresten egy hangulatos őszi fotót egy kabátos lányról, és hirtelen kedvet kaptam az őszhöz, a hűvöshöz. Köszönjük, hosszú, forró nyár, lassan mostmár búcsúzhatsz. 

DIY

Valamelyik nap elromlott a kávéfőzöm, orrán-száján folyt a víz, a csészébe csak egy icipici jutott - én szeretem az őszinte, rövid, fekete kávét, de hát na. Apa megkért, hogy keressek valami infót arról, hogyan kell egy ilyen kompakt kávéfőzőt szétszerelni, mert nem egyértelmű és nem akarja szétfeszegetni. Találtunk egy videót, amin egy apukám-szerű bácsi szétszed egy ilyen gépet és olaszul instrukciókat is ad, ez alapján Apa szétszedte, megtisztogatta, összerakta, és azóta jobb, mint új korában. Tegnap pedig egy műanyag cucc széttört, vagy inkább szétmállott a fürdőszobai kézmosó lefolyójában, azt kivettem, majd soha többet nem lehetett kinyitni a kis fém kalapot, ami blokkolja a vizet, állt benne a víz miután megmostuk Dani lábait, és nem tudott lefolyni. Megint apukám jött, először a porszívó csövével kiszívta és kiszedte a kis fém kalapot, megnézte, mi hiányzik, majd esztergált oda egy izét, amitől most újra tökéletesen működik minden. 

Nem, tudom, nálatok hogy van, de nálunk ezek napi szintű sztorik, mindig elromlik valami apróság (vagy nagyobb dolog akár), és ha Apu nem lenne ezermester, akkor vagy elvinnénk ezeket az elromlott dolgokat valami szervízbe, de hát ki foglalkozik pl. egy 10 éves kávéfőző tisztításával-szerelésével, vagy kidobod és veszel helyette újat.  Apa imádja ezt, azt szokta mondani, hogy nem is ez a legnagyobb öröm és izgalom a folyamatban, mikor megjavít valamit, hanem hogy megvan a probléma, és tudja, hogy meg fogja találni rá a megoldást, de még nem tudja, hogyan. 

Marcipánördög szokott írni arról időnként, hogy mondjuk hónapokig áll otthon nála egy polc vagy egy kisebb bútordarab, mert nincs, aki fel/megszerelje, és nehéz találni embert, aki segít - hát őszintén, én sem tudom, mit csinálnék Apukám nélkül. Annyira szeretném ezeket a skilleket, nyilván nem akarnám meghegeszteni a lyukas bojlert, de mondjuk felszerelni egy polcot, vagy megjavítani egyszerűbb dolgokat az kurvajó, nem? Egyébként még mindig sokkal gyakorlatiasabb vagyok, mint Barni, mert ő már akkor is gázszerelőt hívna, ha elalszik a láng a vízmelegítőben, vagy valami informatikai nehézséggel állunk szemben (jó, akkor nem gázszerelőt hív). 

Van ez a @steffy nevű influenszer lány, akit itt ajánlott valaki, és akit követek instán, és olyan durva projektekbe belefog, falat/padlót fest mintásra, full szoba/lakórész felújítást csinál családnak/ismerősöknek, valamit vettek egy lepattant, alpesi típusú nyaralót (@triangleaframe néven ez is követhető instán) a hegyekben, és csodálatosan felpimpelte. Annyira szeretnék ennyire talpraesett és ügyes lenni!

Ez az egész most annak kapcsán (is) jutott eszembe, hogy ma voltam segítséget kérni egy ismerősünktől a fürdőszobák megtervezéséhez, és a műszaki/technikai részleteknél sokszor már a kérdést sem értem, nem hogy válaszolni tudjak rá. Egyrészt nagyon izgi és csodás dolog, hogy megtehetjük, hogy saját, tágas lakásunk, új konyhánk, új fürdőszobánk legyen, de ma azért eszembe jutott, hogy jó lehet, ha az embernek végtelen mennyiségű pénz halmozódik a számláján, és egyszerűen kiadhatja valakinek, hogy szervezd/vezényeld le a felújítást, én majd láttamozom a látványterveket, aztán majd szólj, ha kész lesz. De még jobb lenne beletanulni kicsit ebbe az igencsak összetett szakmába.

Már költözik kifelé a lakásból a tulaj, de még azét van ott cuccuk, mi meg szeretnénk odavinni a szakikat, hogy tudják, mi vár rájuk, tudjanak árajánlatot adni, felmérjék a konyhát, meg tudjuk rendelni a dolgokat, stb. Természetesen nem tud mindenki egyszerre jönni és kuncsorogni kell, hogy többször bemehessünk... Annyira kellemetlen, és nagyon várom, hogy a kezünkben legyenek a kulcsok.